Ez a kötet egy atipikus fejlődésregénynek számító trilógia lezárása. A főhős, Zsin volt arctalan honvéd, volt a lázadók titkos fegyvere, s immár az eleddig elnyomott és semmibe vett Déli Szövetség élharcosa, sőt tábornoka lett a heszperiai elnyomás elleni küzdelemben. Zsin funkciói és jelleme terén is nyilvánvaló a változás, de hogy ez fejlődés-e, az kérdéses. A kisebbségi komplexus és bizonytalanság háttérbe szorulnak hősnőnk személyiségében, hogy teret adjanak a sok esetben indokolatlannak tetsző hisztiknek és a túlburjánzó hatalomvágynak. Új pozíciójában párszor olyan kegyetlenkedésekre vetemedik, melyek határozottan sokkolóak.
A trilógia előző részeire is jellemzőek voltak a karakterek közti kapcsolatok átrendeződése és a váratlan csavarok, de a harmadik kötet viszi mindkét téren a pálmát. Ellenségek kötnek szövetséget, és újra főszerepi rangra lépnek szinte elfeledett mellékszereplők. Példának okáért, végre valahára alaposabban megismerhetjük az első kötet óta folyamatosan emlegetett sámántrió, a Trifekta tagjait. A forró lángokként kavargó nyomasztó események fényében még a kötet felénél sem tudjuk biztosan megjósolni, milyen végkifejletre számíthatunk.
A könyv írója azt ígéri, hogy az olvasók „rengeteget fognak sírni”. Ennek a beteljesedése eléggé kérdéses, ugyanis A lángoló isten olvasása közben lassacskán képtelenekké válunk arra, hogy szimpatizáljunk az eddig hellyel-közzel kedvelhető karakterekkel, és mégis érdeklődéssel pörgetjük tovább a könyv lapjait. A szerethetőség hamvai felett még mindig izzik a kíváncsiság, hogy merre halad a történet. A trilógia végén pedig az olvasók kapnak egy olvasmánykekszet. A kötet végén szerepel egy rövid szösszenet, mely az eseményeket egy másik főszereplő szempontjából mutatja be. A zárókötet és a trilógia egésze is izgalmas élménnyel ajándékozza meg olvasóit. Lángoló izgalmai után az emléke hamvai megragadnak a befogadó elméjében. (Juhász Kornélia)