Ha létezne könyves átkozódás, akkor az így hangzana: „Oh, hogy lennél egy trilógia második kötete, teee!” Ez a funkció ugyanis nem túl hálás feladat. Ha az első kötet rossz, akkor nagy a nyomás, hogy a folytatás orvosolja az utólag felfedezett hibákat. Ha a kezdet jó (mint a Mákháború esetében is), akkor pedig a következő kötettel szemben már magasak az elvárások. Az olvasó kicsit olyan lesz, mint egy követeléseket skandáló könyvforradalmár: Kívánjuk a megtapasztalt hangulatot és követeljük az ábrázolt világ kitágulását. Tiltakozunk az első kötetben megvillantott rejtélyekről való megfeledkezés ellen. Le az unalommal! Kreatív fordulatokat az olvasó népnek! Szerencsére a Sárkányköztársaság nem szolgál rá az olvasói lázongásra.
Súlyos veszteségek és sorsfordító változások után a főhős (Zsin) fejében az általa megidézett pusztító istenség mellett a bosszúvágy tombol. Végső célja a birodalom császárnőjének elpusztítása. Amikor kap egy csábító ajánlatot, hősnőnk célja árnyalódik: a Sárkány hadúr titkos fegyvereként küzdhet a köztársaság kiépítéséért.
A történet előrehaladtával alaposabban megismerjük a hőseinket és az ábrázolt világot is. Tengeri és folyami útvonalakon haladva tárulnak fel a Sárkány tartomány és a főváros rejtelmei, és előtérbe kerülnek eddig csak említés szintjén megjelent hatalmak is. Egy pénzéhes kalózúrnő, a sámánizmus meghonosításában főszerepet játszó északi törzsek és a modern fegyverekkel harcoló heszperiaiak is megkavarják az eseményeket.
A könyv fontos témája a háború iszonyata, valamint felveti azt a kérdést, hogy a személyes bosszú vajon szolgálhatja-e a közérdeket. Akármilyen helyesnek érződik a kiváltó oka, egy háború sose leányálom. Ebben a kötetben pedig egy mocskos hatalmi játszmákkal, bosszúszomjas istenekkel, mérgekkel, robbanásokkal telített rémálom. Ez a regény kiszolgálja, sőt túlszárnyalja a trilógiában elfoglalt helye alapján a vele szemben támasztható igényeket. Az elolvasása után az olvasóban egyetlen követelés marad: Ide a harmadik kötetet, de gyorsan! (Juhász Kornélia)
