MA Populáris Kultúra Kutatócsoport

2015. október 22-én tartotta meg harmadik szimpóziumát az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport a Selye János Egyetem Tanárképző Karának kari olvasójában.

A szimpózium témáját ezúttal a világépítés alternatívái szolgáltatták, amit az előadók négy szemszögből közelítettek meg.

H. Nagy Péter Escher-terek a kortárs populáris irodalomban c. előadása rögtön az elején magasra tette a lécet. Az előadó maga is azzal a mondattal kezdte, hogy nem könnyű elgondolni a témát, mivel az Escher-terek eleve paradoxonokra épülnek.

A Penrose-alakzatokból indult ki, mely két dimenzióban értelmezhető, 3 D-ben viszont nem építhető meg, ui. krízisbe dönti a gondolkodást. Escher olvasta Penrose mintáit, azok logikája komoly hatást gyakorolt rá. A Penrose-lépcső – bármilyen irányban haladunk, mindig visszatérünk a kezdőpontba – az Escher-féle terek egyik kiindulópontja. H. Nagy megemlítette, hogy Escher szerint ez a jelenség irodalmilag valószínűleg ábrázolhatatlan, ugyanis a képek a végtelen folyamatokat próbálják megragadni. Az Escher-paradoxon: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba megyünk, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk. Fontos a hierarchia – egyik szintről a másikra csak egy adott sorrendben érhetünk el.

A jelenség megvilágítása után H. Nagy az Escher-terek irodalmi megjelenítéseire hozott példákat a sci-fi és a fantasy világaiból, Dan Simmons: Hyperion, Diana Wynne Jones: A trónörökös, Charles Stross: Accelerando, Gerge B. Marwell: Világok útvesztője c. műveit és Lukjanyenko Éjszakai őrség ciklusát hívva segítségül.

H. Nagy szerint, amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába (intermediális hurok jön létre) és egy gondolatkép képződik: az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. A szem látja, de az elme nem tudja befogni a két dimenziósból három dimenziósba váltó végtelent. Az Escher-tér a lehetséges és a valóságos ütközőpontját viszi színre.

Sz. Molnár Szilvia: A világépítés alternatívái – Párhuzamosvilág-koncepciók a 21. század elején c. előadása azt a kérdést feszegette, hogy a 2000 után született alkotásokban változott-e a párhuzamos világok koncepciója. Sz. Molnár Szilvia párhuzamos világ alatt a miénkkel párhuzamosan létező, időben vagy térben eltolt világot ért, mely valamilyen módon hatással van a mi világunkra. A jelenséget több spekulatív műfaj használja, előadásában regényeket (American Elsewhere, American Gods, The Southern Reach Trilogy, A time traveller´s wife), illetve sorozatokat, filmeket vizsgált.

Klapcsik Sándor Párhuzamos világok c. tanulmányából indult ki, mely szerint léteznek interpretáció, szimulákrum és szimbiózis alapú párhuzamos világok. Ezek alapján állította fel a vizsgálat szempontjait: hol létezik a párhuzamos világ? Milyen az átjárhatóság? Van-e fenyegetettség a másik világ részéről? Kik a másik világ lakói? Mik a másik világ jelölői?

L. Varga Péter a futball párhuzamos univerzumáról beszélt. Az előadás nem csak azért volt történelmi, mert L. Varga a futballról adott elő egy szimpóziumon, hanem azért is, mert életében másodszor készített ppt prezentációt az előadás mellé.

A futballról szóló irodalom átszövi a 20. századi magyar irodalmat, de a populáris irodalmat is. L. Varga Nick Hornby: Fociláz c. könyve kapcsán mondta el, hogyan alakíthatja a focihoz való viszony az ember identitását: a futball tkp. pótlék és nyelv egy közösség számára.

Ezt követően az így megképződött ideológiák kritikáját nyújtotta.

A játék egy felszabadult lehetőség, mely a korlátozott szabadság feltételeivel előkészíti a kultúra megképződését. A sportesemény sokszor az igazságszolgáltatás archaikusabb változatait is idézi. A tömegsportot viszont a bal- és jobboldali diktatúrák egyaránt kihasználják, mivel a sport sokszor elvonja a figyelmet a valódi problémákról.

A játéktérben más szabályok érvényesek: a stadion el van választva a külső világtól. A stadionban megszűnik az egyedi individuum, egy csapat tagjává válik mindenki.

Egy, az Annie Hall c. filmben látható jelenet kapcsán veti fel a kérdést: miért jó meccset nézni? L. Varga szerint a jelenet az ész felértékelődésével szemben fogalmaz meg kritikát – ui. a sport fogyasztási cikké vált, alantasnak számít a 20. században az értelmiség szerint. Ezzel szemben Huizinga a játékot a szépséggel, az esztétikummal kötötte össze. A játék valami, ami a testet hozza mozgásba.

Gumbrecht szerint a csapatsportok vonzereje a „szép játékra”, mint a tapasztalat tárgyára irányul. Fodor Péter a színházhoz hasonlítja a meccset, ahol a játékosok és a nézők között ugyanolyan szerződés jön létre, mint a színházban a színészek és a közönség között.

Az előadó felvetette a sport és a medialitás kérdését: a tévés közvetítés mennyiben befolyásolja a meccsélményt – hiszen nyilvánvaló, hogy a kettő különbözik. A közvetítés révén a tévénézőhöz egy átesztétizált kép jut el.

L. Varga Péter szerint a test praktikus tudása nem fordítható át egy médiumba, de azok segíthetik a sport megértését.

Sánta Szilárd Sorozatfüggő világépítés c. előadása elején leszögezte, hogy nem egy sorozatról fog beszélni, inkább szempontokat keres, melyek szerint értelmezni tudjuk ezeket a műveket.

Azzal kezdte, hogy ma már nem kell titokban tartani, ha sorozatot nézünk, régebben ez ciki volt egyetemi közegben – az átalakulás a ´90-es évektől elején kezdődött. Nemcsak a sorozatok lettek jobbak, de a képi megjelenítés is szebb lett és a narratív komplexitás is javult. A Twin Peaks számít mérföldkőnek, ez volt az első sorozat, ami nagyon megdolgoztatta a nézőket.

Ha valaki a sorozatok kutatására adná a fejét, meglehetősen szűkös magyar nyelvű szakirodalomból válogathat: az ún. „television studies” nem nagyon jelent meg magyar nyelvterületen.

Egy új médium megjelenésével átrendeződik a korábbi médiumok helyzete és funkciója is. A televízió megjelenésekor egyszerre szórakoztatott, ill. véleményt is formált. Kultikus eszközzé vált: meghatározta a szoba egész berendezését. A sorozat műfaját a tévé a rádiótól veszi át, ill. a regénysorozatoktól.

Idővel a sorozatfogyasztási szokások is megváltoztak: a Dallas még az egész családnak szólt, mikor vetítették, kiürültek az utcák. Ma már ez teljesen másképp működik. Blokkosítva nézzük a sorozatokat, vagy tetszés szerinti sorrendben.

A két rész megjelenése közötti időt is ki kell tölteni valahogy, és itt jönnek képbe a rajongói oldalak. A rajongói közösség részvétele szervesen hozzátartozik a sorozat világépítéséhez. Hiátust tölthetnek ki, de alakíthatják a világot is. Újabban a sorozatkészítők is számolnak ezzel a jelenséggel, és rájátszanak.

Zárásképp Sánta Szilárd megemlítette, hogy egy nemrég készült felmérés szerint a legnagyobb sikerük a helyszínelős sorozatoknak volt, a tíz legsikeresebb sorozatból öt ebbe a kategóriába tartozott. Ezekben a test lesz a főszereplő, azt szedik szét, azt vizsgálják. A felmérés eredménye azért is érdekes, mert az ezekben ábrázolt világ sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. (Hegedűs Norbert)

Olykor bedőlünk a látszatnak. Az Eredet című filmben, amikor Arthur (Joseph Gordon-Levitt) az építés műveletéről beszélget Ariadnéval (Ellen Page), mutat neki egy lépcsősort, amely önmagába fordul. Az ilyen jellegű megoldások (a paradox építmények), mint mondja, az álomtér határainak elrejtéséhez járulnak hozzá. A lépcsősor képi megjelenítése és működési elve (továbbá az önmagára boruló városrészlet) minden kétséget kizáróan M. C. Escher litográfiáira utal (Arthur az idézett jelenetben Escher-lépcsőnek nevezi). A film úgy is nézhető, hogy az akció egy olyan furcsa térben játszódik, amely visszatér önmagába.

Escher leghíresebb képei tehát egy látszólagos paradoxonra épülnek. Például: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk (Lépcsőn fel és le). Vagy: látunk egy vízesést, amely meghajt egy malomkereket, aztán a víz folyik tovább, kanyarog, s egyszer csak ismét ugyanabba a vízesésbe torkollik, amelyik meghajtja a malomkereket (Vízesés). Ez a jelenség az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen megjeleníthetőségének dilemmáján alapul.

Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című alapvető könyve szerint „a »Furcsa Hurok« jelenség akkor fordul elő, ha egy hierarchikus rendszer szintjei között felfelé (vagy lefelé) mozogva váratlanul az eredeti szinten találjuk magunkat”. Innen nézve a hurok egy vég nélküli folyamat ábrázolása véges módon. (A művészetből erre millió példa hozható az iszlám ornamentikától kezdve Lady Gaga Artpop című albumának hátsó borítójáig. A végtelen fajtáiról itt nem lesz szó, a kérdéskörhöz John D. Barrow A végtelen könyve című remek munkája ajánlható.) „Azt hiszem – fejtegeti a szerző –, hogy az agyunkban »felbukkanó« jelenségek – például az ötletek, remények, elképzelések, hasonlatok, és végül az öntudat és a szabad akarat – magyarázata a Furcsa Hurok egy fajtáján alapul, vagyis a szintek egy olyan kölcsönhatásán, amelyben a legfelső szint visszanyúl az alsó szintre és befolyásolja azt, őt viszont ugyanekkor az alsó szint határozza meg.”

A furcsa hurokkal rokon (de nem azonos vele!) az autokatalitikus hurok, amely – pozitív fejleményként – az élet kialakulásában játszhat(ott) döntő szerepet. Mark Buchanan Itt és mindenütt című könyve szerint az autokatalitikus halmaz a következőképpen viselkedik: „Az A molekula katalizálhatja a D molekula keletkezését [mely B-ből és C-ből alakul át]; a D katalizálhatja az E és az F molekula keletkezését, azok meg a C és a G molekuláét és így tovább. S végül, jóval ezután, az Y és a Z katalizálhatja az A meg a B keletkezését, s ezzel teljessé válik a kör, vagyis mindegyik molekula keletkezésében közreműködhet valamelyik másik.” A furcsa hurokhoz hasonló jelenség emellett – negatív fejleményként – a kozmológiában is felmerült: az olyan világvonalat, mely helyi időből szemlélve mindig előre halad az időben, de metszi önmagát a múltban, zárt időszerű görbének nevezik. A fizika törvényei – mai tudásunk alapján – meggátolják az ilyen „hurkok” kialakulását. Stephen Hawking ezt az elvet ezért kronológiavédelmi sejtésnek nevezte el.

Az Escher-képek felhasználása a filmiparban evidens (Greenaway A rajzoló szerződése című produkciójától kezdve A Gyűrűk Urán át az Éjszaka a múzeumban 3-ig), nézzünk inkább egy-két irodalmi példát a szóban forgó alakzatra. Dan Simmons Hyperion című űroperájában (és folytatásaiban) többször szóba kerülnek az ilyen jellegű hurkok a költészet és az intelligencia értelmezésekor. Diana Wynne Jones A trónörökös című fantasy regényében a cselekmény színhelyéül szolgáló szálloda úgy működik, mintha Escher tervezte volna. De említhető itt Charles Stross poszthumán sci-fije, az Accelerando is, melyben az emberiség maradványkolóniáinak otthont adó, Nap nélküli bolygók körül keringő hengerek szintén Escher-féle térre emlékeztetnek.

A hasonló megoldások közül kiemelkedik Szergej Lukjanyenko Őrség-sorozata, mivel a furcsa hurok a mű egyik legfontosabb alakzatává válik. A Másfélék egyik különleges képessége az ún. Homályba történő alámerülés, sőt a szerint osztályozhatók a mágikus erőviszonyok, hogy hány szintet képesek megtenni az őrök a különleges térben. A regények folyamatosan utalnak arra, hogy a Homály több szintből áll, de csak kevesek tudják elérni az alsóbb szinteket. Amikor aztán Gorogyeckij a negyedik kötet végén eléri a Homály hatodik szintjét, majd a lánya továbbviszi őt a következőre, kiderül, hogy a Homály valójában végtelen, mert „mi valamennyien a Homály hetedik rétegében élünk”. Azaz egy furcsa hurokban… (A sorozat ötödik kötetében, az Új Őrségben szerepel egy párbeszéd, amely megerősíti az imént mondottakat. A regény egyik szereplője így nyilatkozik a szóban forgó jelenségről: „A Homály minden rétege egyre jobban különbözik a mi világunktól, ugyanakkor a hatodik rétegből vissza lehet térni a mi világunkba, amely ily módon nem más, mint a Homály hetedik rétege.”)

A közelmúltban jelent meg George B. Marwell Világok útvesztője című filozófiai thrillere. A tetszetős kiállítású könyv borítóján több, a történetben fontos szerepet játszó szimbólum található (pl. labirintusszerű textúra, időre utaló kép, nagy nyomtatott I betű), a belső fülön pedig Escher Lépcsőn fel és le című alkotásának egy részlete látható. Nem véletlenül. A regényben a rejtélyes gyilkosságok utáni nyomozás során olyan világszerkezettel szembesülnek a nyomozók, melynek több részlete is Escher-tereket körvonalaz. Az első konkrét hivatkozás a következő analógiára fut ki: „Az euklideszi geometria által leírható háromdimenziós térben egy szüntelenül emelkedő vonal nem juthat vissza saját kezdőpontjához, a művésznek tehát ahhoz, hogy a furcsa hurkot ábrázolni tudja, be kellett csapnia a nézőt, s ki kellett játszania az euklideszi tér törvényeit. A monostor apátja azonban mintha az imént arra utalt volna, hogy ez a lépcső valóban létezik, s nem más, mint maga a könyvtár…”

A jelenséget, melybe a nyomozók belebotlanak, a Sátán lépcsőjeként emlegetik a kolostorban; a szimbólumok szakértője, Dr. Larkin a labirintusok prototípusaként értelmezi, amely virtualizálja a teret és a valóság helyére lép. Escherre hatszor hivatkozik az elbeszélő, a történet szereplői ténylegesen megtapasztalják a furcsa hurok működését, a sztori végén Larkin pedig így fogalmaz: „M. C. Escher önmagába visszatérő lépcsője nem más, mint az általunk megtapasztalt idő.” Ezt arra alapozza, hogy az idő mindkét irányban (múlt és jövő) a semmibe tart, mindannyian ott fejezzük be az életünket, ahol elkezdtük. Innen nézve egy furcsa hurokban vagyunk, melynek a kezdőpontja és a végpontja látszólag egybeesik: porból lettünk, porrá leszünk. Ez önmagában igaz, ám a mű éppen az Escher-téren keresztül rugaszkodik el a spekuláció irányába (pl. a szereplők szerint a fizikai világot az érzetek, a képzelet, az akarat stb. módosítja).

Mint látható, az Escher-tér vissza-visszatérő alakzat a kortárs irodalomban. Van azonban olyan tulajdonsága is, amely képes lerombolni a szöveg autonómiájának felfogását. Amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába (intermediális hurok jön létre). Az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. Jó példa ez arra, hogy egy bevillanó kép a gondolkodásunk határaival szembesít. Bár a mester anno úgy nyilatkozott, hogy közelebb érzi magát a matematikusokhoz, mint a művészekhez, a furcsa hurok pontosan azt mutatja meg, ami logikailag nem mindig fogható fel (még ha a paradoxon egy következő szint bevonásával feloldhatónak tűnik is, pl. az egymást rajzoló kezeket egy harmadik kéz – a művészé – rajzolja). Ahogy a szem látja, de az elme nem tudja befogni a kétdimenziósból háromdimenzióssá váló végtelent. Ennek oka nem maga a végtelen (például egy gömbön is a végtelenségig haladhatunk egy irányba), hanem a hierarchikus rendszer pluszdimenziója, melynek következtében a görbült tér tulajdonságaival rendelkezik a sík. Az Escher-tér – talán éppen ezért kedveli a popkultúra – a lehetséges és a valóságos ütközőpontját viszi színre. (A rendszer úgy tér vissza önmagába, ahogy nem szabadna visszatérnie.) Ezért egy olyan lehetséges világ, amelyben furcsa hurkok vannak, alapjaiban különbözne attól a világtól, amelyikről azt gondoljuk, hogy a mienk. Bedőlünk a látszatnak.

Az Agave kiadó jóvoltából egy sokéves projekt eredményeként a közelmúltban magyar nyelven (Huszár András fordításában) is hozzáférhetővé vált minden idők egyik leghíresebb SF-ciklusa, Dan Simmons Hyperioni énekek című négykötetes monstre űroperája. Mielőtt a mű médiumkezelésére hoznánk egy érdekes példát, érdemes kitérni néhány kedvcsináló mozzanatra.

A Hyperion, a ciklus első darabja kerettörténetbe ágyazott elbeszélések hálózata. Hét kiválasztott zarándok tart a Hyperion bolygón megnyíló időkripták felé, hogy a galaktikus háború fenyegetése közepette a rejtélyes, szerves és szervetlen tulajdonságokat egyesítő gyilkológép, a Shrike elé járuljanak kívánságaikkal. Egyikük felveti, hogy a túlélésük múlhat azon, ha megismerik egymás indítékait, ezért megegyeznek, hogy megosztják egymással történeteiket. Hat sztori hangzik el az út során, hatféle stílusban.

1. A Pap története („Az ember, aki Istent kiáltott”) egy napló és egy úti beszámoló a hyperioni keresztségparaziták működéséről és a Shrike környezetében élő bikurák degeneratív népéről (a keresztség első „áldozatairól”). A két pap (Hoyt és Duré) útja voltaképpen arra derít fényt, hogy a 29. századi egyház (a Vatikán távoli örököse) valójában egy gazdaszervezetet reprodukálni képes, tehát a feltámadást biztosító organizmus segítségével tartja fenn hatalmát. (A két szereplő egymás keresztségét is viseli, így egyszer az egyiket, másszor a másikat támasztja fel, építi újra a parazita szervezet. A ciklus során ez a mechanizmus, a parazita viselkedés az egyház működésének allegóriája lesz.)
2. A Katona története (A háború szerelmesei) military sci-fi egy korokon átívelő szerelmi kapcsolatról, a vágyakozásról és egy legendává váló hősről (Kassad ezredesről), aki a távoli jövőben legyőzi majd a Shrike-ot. Az elbeszélés során felmerül, hogy a különféle hadászati szimulációkban, felkészítő programokban megjelenő szerelmi és szexpartner valójában a Shrike (egyik) avatarja lehet. (A Shrike-kal való kilátástalan küzdelem – a legendák legyőzhetetlennek tartják – itt fordul át időben zajló pozitív folyamattá, melynek végkimenetele a mű során mindvégig ismert. A Fájdalom Ura tehát legyőzőre akad.)
3. A Költő története (Hyperioni énekek) én-elbeszélésként előadott ironikus művészportré, illetve filológiai kommentár, melyben a Shrike a Költő, Martin Silenus múzsájaként azonosítódik. Ebből a szövegkörnyezetből nő ki az Énekek megatextusa (referenciaként kezelt elbeszélő költemény), melynek egyik részlete maga a zarándoklat lesz, s melynek sorsára a következő részek folyamatosan reflektálnak. (Silenus a teljes ciklus kulcsfontosságú szereplője, mesterségesen meghosszabbított élete lehetővé teszi, hogy befolyással legyen a hosszú távú eseményekre. Két résszel később ő bízza meg Endymiont és android kísérőjét, hogy a messiás kislánynak segítsen a túlélésben. Silenus ironikus figura, de több mint költő.)
4. A Tudós története (A Léthé folyó vize keserű) megrázó elbeszélés az apáról (Sol Weintraub) és az ún. Merlin-kórban szenvedő lányáról (Rachel), akinek rejtélyes betegsége (nem öregszik, hanem fiatalodik) az időkripták közelében, a Shrike barlangjában veszi kezdetét. A történet lényeges eleme az idő természetének boncolgatása, a Hyperionon tapasztalható antientropikus erők működésének talánya. Eszerint a fizikai térben létezhetnek olyan „szigetek”, melyekben az idő iránya megfordul. (Rachel betegsége közös célt ad a zarándokok kezébe, mivel a kriptákhoz induló hajóra Weintraub egy csecsemővel érkezik, akiről kiderül, hogy a lánya, így a napjai meg vannak számlálva. A csapat közösen gondoskodik a gyermekről, aki a második részben „meggyógyul”.)
5. A Nyomozó története (Elkéstél, Johnny) cyberpunk kontextusban játszódó krimi. A Johnny nevű MI (Keats kibrid) azzal bízza meg Brawne Lamia nyomozót, hogy derítse ki az ellene irányuló merénylet körülményeit. A Shrike-anomália természete mellett a nyomozás során feltárul a Mindenséget átszövő mesterséges értelem érdekszférájának célja, a Végső Intelligencia létrehozásának terve is. Ezen a ponton Keats figurája a történet részévé válik. (Kulcsfontosságú epizód a teljes ciklus szempontjából, ugyanis rálátást biztosít az MI-k céljaira és a Keats-személyiség létrehozásának részleteire. A kibrid emberré válásának története a mesterséges és a természetes határainak eltörlésére irányítja a figyelmet.)
6. A Konzul története (Siri emlékére) kolonializációs-politikai elbeszélés, mely a szerelmi történettel és a kémtörténettel is érintkezik. Merin története ugyanakkor a Konzullá válás és a kettős ügynökké válás története is, melyben a Shrike ember tervezte eszközként, mesterséges gépezetként lepleződik le. A történet egyben a háború közvetlen előzményeire is utal, a Konzult pedig a zarándokok közé delegált kémként azonosítja. (A Konzul a kerettörténetben is fontos nézőpontkarakter, aki a hatalmi játszmák kiszolgálója és kiszolgáltatottja. A kettős kötődésből arra is lehet következtetni, hogy a Hegemóniát veszélyeztető Számkivetettek – emberi mutánsok – nem azok, akiknek látszanak, és könnyen lehet, hogy bábok egy sokkal messzebbre mutató játszmában.)

 Valószínűleg a mű legnagyobb talánya a Shrike figurája. (A Konzul úgy utal rá, mint olyan lényre, amely „áthágja a fizika törvényeit” és „a halál útján kommunikál”.) Ezt a szerves és szervetlen, vörös szemű, néma gyilkológépet a történet több elbeszélője Grendel alakjával hozza kapcsolatba. A Beowulf felőli értelmezés arra a következtetésre juthat, hogy a Shrike (fiktív elődjéhez hasonlóan) potenciális veszélyforrás, egymaga teljes birodalmakat képes romba dönteni. Másrészt a Shrike része annak az antientropikus mezőnek, amely anomáliaként azonosítható, kiszámíthatatlan a galaktikus birodalom jövője szempontjából. Ez a játéktér viszont Asimov Alapítvány-trilógiája felől is megszólaltatható, hiszen a második kötet (Alapítvány és Birodalom) éppen arról szól, hogy egy mutáns, az Öszvér egyfajta anomáliaként felborítja a pszichohistória jövendölését, egyetlen kiszámíthatatlan komponensként képes átírni a birodalom jövőjét.

A ciklusban tehát kirajzolódik egy markáns utaláshálózat. Az első részben a chauceri szerkezet és a Keats-paradigma (ami itt Keats-szövegek idézését is jelenti) indítja a folyamatot, ám ezek egyrészt kereszteződnek egyéb hagyományokkal, másrészt az alternatív kánonok beszivárgásait is tartalmazzák. (Ilyen például az Óz, a csodák csodája, mely többször is felbukkan az útmetafora kapcsán, és amely akár Lady Gagáig vezet, mivel a The Monster Ball Tour kerettörténete szerint Gaga és barátai a Glitter Wayen [a csillogás útján] haladnak a Szörnyek Báljába, ami rájátszik az Óz, a csodák csodája sárga útjára.) Emellett fut az a másik rendszer, amely elsősorban a klasszikus science fiction, az új hullám és a cyberpunk elemeiből tevődik össze. Az előbbi láncolat az említettek mellett például Pascal, Hölderlin, Blake, Yeats, Frost műveit integrálja (a sor nagyon hosszan folytatható), az utóbbi pedig mindenekelőtt Wells, Asimov, Dick, Gibson stb. alkotásait asszimilálja (szintén hosszan bővíthető a lista).

Az áthelyezésekre épülő Hyperion-ciklus természetesen felhasznál elemeket a Keats-alkotásokból, időnként még azt is eléri, hogy az olvasó a Keats-művet kezelje a Simmons-mű valamely epizódjának kommentárjaként. Ám ahol ez – például a nyelvek különbsége miatt – egyáltalán nem magától értetődő, megbicsaklik vagy a metaforikus társítások csődöt mondanak, az olvasónak ott kell emlékeztetnie magát arra, hogy a szóban forgó science fictionhöz – pars pro toto – metonimikusan illeszkedik Keats teljesítménye. Mintegy inskripcióként bele van vésve az egyik szereplő tudatába, digitális memóriájába. Vagyis a távoli jövő részeként újrapozícionált Keats-szövegek hagyományos értelmezési változatai közötti ingázás átadhatja a helyét a populáris olvasásnak, melyben nem az autoritás (a tudatba bármi betölthető), hanem az arról való megfeledkezés funkcionálhat feltételes gyújtópont gyanánt. Ám érdekes módon – és ez nem paradoxon! – pontosan ez a szabad hozzáférés, a megváltozott mediális háttér erősítheti fel a Keats-versek „örökérvényűségét”.

Ezt az adatfeldolgozási rendszert érdemes összevetni Michio Kaku Az elme jövője című könyvének jóslataival. A tudós kifejti, hogy a nem is olyan távoli jövőben – az agy visszafejtése és az idegpályák feltérképezése után – miképpen fognak létrehozni mesterséges tudatot. Mivel nagyon valószínű, hogy valamely eredeti személy összes tulajdonságával rendelkező agyat nem lehet kisméretű számítógépbe zárni, illetve külső szenzorokkal sem működne normálisan, más megoldásra lesz szükség. Kaku szerint ez a dilemma egy vezeték nélküli exoskeletonnal (külső vázzal) oldható meg, amely lehetővé tenné az agy számára a külvilágból származó ingerek érzékelését. Vagyis az exoskeleton emberként viselkedne egy olyan agy irányítása alatt, amely egy számítógépben vagy számítógép-hálózatban lakna. „Ez a hasonmás egyesíthetné a kétféle rendszer előnyeit – írj a fizikus –. Exoskeleton lévén tökéletes lenne, lényegében szuperképességei lennének, s mivel vezeték nélküli kapcsolatban állna egy nagy számítógépbe telepített visszafejtett aggyal, gyakorlatilag halhatatlan lenne.” A Hyperioni énekekben szereplő Keats kibrid frappáns változata a Kaku által jósolt jövő technológiájának. Jó példája ez annak, hogy science és fiction, tudomány és fantasztikum olykor hihetetlenül közel van egymáshoz.

(Új Szó, 2015. október 17.)

Megjelent az Opus 37. száma. Három érdekesség a tartalomból:

Balogh Alexandra Az erőszak analízisei c. tanulmánya irodalom és zene kapcsolatából kiindulva, Anthony Burgess Gépnarancs c. klasszikusát és Stanley Kubrick Mechanikus narancs c. hírhedt filmjét elemzi a médiaerőszak szempontjából.

H. Nagy Péter Nemi identitás és öngyilkosság, avagy miért pont Lady Gaga? c. írása James Lecesne Trevor c. YA regényének gagaista értelmezését nyújtja.

Baka L. Patrik A magyar újraírások hajnala – avagy Kukoricza Jancsi másik élete. Petőfi Sándor: János vitéz vs. Csurgó Csaba: Kukoricza c. tanulmánya a jelzett művek rétegzett összeolvasására vállalkozik. Sikerrel.

A világépítés alternatívái

2015. október 22.

Selye János Egyetem Tanárképző Kar Szinnyei Téka

Moderátor: Keserű József

Program:

14.00 – H. Nagy Péter: Escher-terek a kortárs populáris irodalomban

14.30 – Sz. Molnár Szilvia: Párhuzamosvilág-koncepciók a 21. század elején

15.00 – Kávészünet

15.30 – L. Varga Péter: „Egy zászló egyesít minket” – A futball párhuzamos univerzuma

16.00 – Sánta Szilárd: Sorozatfüggő világépítés

16.30 – Kerekasztal-beszélgetés

Megjelent az L. Varga Péter főszerkesztő vezényletével megújult Prae c. folyóirat 2015/1-es száma. Ízelítő a tartalomból:

 – Réti Zsófia: Az olvashatatlan nyolcvanas évek

– H. Nagy Péter: Lady Gaga „galériája”: Összekapcsolások

– Németh Csilla: Torz (test)képek a (poszt)modern (Kunst)kamerában

– Arany Zsuzsanna: Álarc és halálarc: Jekyll és Hyde

– Baka L. Patrik: „Valószínűleg – magától – nem fog felrobbanni”

 Az MA PKK szempontjából megkerülhetetlen szám. (H. Nagy tanulmánya a kutatócsoport Gaga-szemináriumán elhangzott előadás kidolgozott változata.)

Az MA PKK harmadik szimpóziumára 2015. október 22-én, csütörtökön, 14.00 órai kezdettel kerül sor a Selye János Egyetem Tanárképző Karának kari olvasójában. A négy előadásból és egy kerekasztal-beszélgetésből álló akció témája a világépítés lesz. Szóba kerül majd többek között az Escher-terek irodalmi alkalmazása, a futball világkonstruáló jellege, a tévésorozatok kérdésköre, egyes sci-fi-filmek világépítési stratégiája és sok egyéb érdekesség. A rendezvény utolsó harmadában – a hagyománynak megfelelően – egy nyitott kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, melyen bármelyik előadáshoz hozzá lehet szólni, illetve további kérdéseket lehet megfogalmazni. A részletes program hamarosan olvasható lesz a blogon. (HNP)

Ébredezik az Erő… Az MA PKK harmadik félévének témája a világépítés volt. Ezt a témakört október közepén egy szimpóziummal zárjuk; majd novemberben elkezdődik a negyedik félév, mely a Star Wars univerzumról fog szólni. Két monstre szakszeminárium keretében, számos aspektusból kiindulva járjuk körül egy távoli galaxis működését. Ezzel lazán felépítjük a hetedik SW-film kontextusát. Aztán irány a mozi… Majd a J. J. Abrams (és stábja) teljesítményével kapcsolatos szakmai tapasztalatainkat a februári szimpóziumon egyeztetjük. (HNP)

Megjelent az Opus 36. száma. Néhány érdekesség a tartalomból (a zenétől az irodalmon át a vizuális kultúráig):

 Zolczer Péter Mennyi tudomány fér el egy dalszövegben? c. tanulmánya a Nightwish The Greatest Show on Earth c. produkcióját elemzi.

 N. Juhász Tamás Vér, ereklyék, konspirációk c. írása az Assassin’s Creed sorozatról nyújt átfogó képet.

 Baka L. Patrik Hej, Dunáról fúj a szél c. tanulmányértékű kritikája A szivarhajó utolsó útja c. regényt értelmezi.

 H. Nagy Péter A történelem legboldogabb képe c. esszéje Eisenstaedt híres fotóját (egy matróz megcsókol egy nővért) és a Watchmen c. film néhány részletét lépteti párbeszédbe.

A popkultúra történetében számos izgalmas kapcsolatrendszer jött létre egymástól látszólag távol eső médiumok között. A továbbiakban egy ilyen produktív kölcsönhatással és annak lehetséges utóéletével foglalkozunk.

G. Ballard The Drowned World (Vízbe fúlt világ) című kitűnő science fiction regénye 1962-ben jelent meg. A mű az új hullámos sci-fi és a hard SF hivatkozási pontja lett. (A globális felmelegedés eredményezte triászkori környezetben játszódó posztapokaliptikus történet részletei itt most nem érdekesek.) A regény címe azonban nem csak az SF-rajongók körében vált ismertté. 1998-ban kijött Madonna hetedik, Ray of Light című paradigmaváltó albuma, melynek nyitódarabja a Drowned World/Substitute for Love című popballada. A dalt ugyan a Ballard-mű inspirálta, de nem tekinthető adaptációnak. A címen kívül tulajdonképpen semmi nem utal a sci-fi-regényre, ezt a kapcsolatot mégis fontosnak tartja megemlíteni a Madonnáról szóló diskurzus. A dal videoklipje sem játszik rá az irodalmi anyagra, a paparazzik elől menekülő és hazataláló sztár „képes története” inkább Diana hercegnő halálának állít emléket.

Ha ez így van, akkor mivel magyarázható a címkölcsönzés? 2001-ben Madonna Drowned World címen hirdette meg soron következő turnéját, azaz a Ballard-párhuzam újabb nyomatékot kapott. J. Randy Taraborrelli (Madonna, Michael Jackson és Cher életrajzírója) így ír az eseményről: „A Drowned World első előadására 2001. június 9-én került sor Barcelonában, a Palau Sant Jordi stadionban, 20 000 ember előtt. A produkció káprázatos látványától mindenkinek tátva maradt a szája. Aki csak látta Madonnát és csapatát, úgy gondolta, a show félelmetesen jó volt és tiszteletet parancsoló.” A Drowned World Európa után az USA-ban folytatódott, az augusztus 26-ai koncert (Auburn Hills, Michigan) megtekintető DVD-n. (A turnét a szeptember 11-ei terrortámadás akasztotta meg, a könyvben megtalálhatók a részletek.) Taraborrellinek igaza van, a multimediális hatás valóban lenyűgöző volt, és a Ballard-utalás nem csak a címben érhető tetten, hanem a koncepcióban is.

A brit író szóban forgó regénye az ún. The Elemental Apocalypse Quartet második darabja. A széria vázát a négy elem összjátéka adja. „Ahogy Ballard műve – mondja Taraborrelli –, Madonna Drowned World show-ja is négy fő szakaszból áll – mindegyik egy-egy miniopera, a maga saját helyszínével és kosztümjeivel. Punk, gésa, tehenészlány és bizarr flamenco/gettó elemek mesés keveréke, de helyet kap a harcművészet, a country és a western, a rock and roll, a japán butoh tánc és számos cirkuszi elem is.” Madonna produkciója a dizájnváltásokra épülő színpadias koncertelőadás mintadarabjává vált. A dalokat keretbe foglaló négy színpadkép és a koreográfia – mely öt egység, ha a gettóelemet a koncert végén önállóként kezeljük: Neo-Punk, Geisha/Anime, Country/Western, Latin/Gypsy, Urban/Pimp – itt már túlmutat azon az uralkodó trenden, mely monomediális bemutatóként a zene centrális szerepére épült. „Nem azért megyek el egy koncertre – fogalmazta meg Madonna –, hogy azt figyeljem, valaki csak áll a színpadon és zenél. Arra vágyom, hogy minden érzékszervemet elkápráztassa.”

Csak egyetlen jellemző példa. A Drowned World show második felvonásában (egészen pontosan a 30. percben) felcsendül a Frozen, a Ray of Light legnagyobb sikerdala. Madonna megjelenik a színpad közepén egy óriási, tizenhat méter fesztávolságú fekete kimonóban. A vörös megvilágításban piros ruhás táncosok mozgatják a ruhaköltemény ujjait, amely a dallamnak megfelelően hullámzik és fehér fénnyel „írt” alakzatok mozognak rajta. Az előadóból csak egy éneklő száj látszik. Mindez tökéletesen nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben a jelenetben Madonna elsősorban látványkonstrukcióként adott. A médiumok együttesébe belesimul a zene, és fordítva, a mozgás és a vizualitás a hangot követi, de úgy, hogy minden médium önállóan is közvetít valamit, megosztva a nézői figyelmet a különböző érzéki tartományok mentén. Ez a látásmód jelenleg is összeköti a popzene színpadi változatait.

A legevidensebb példa erre a hatásösszefüggésre Lady Gaga fellépése, akinek show-it és alakváltásait – egy-egy nagyobb koncerten Gaga akár tízszer is átöltözik – a világ legjobb dizájnerei készítik elő. De ez a jelenség – színvonalbeli eltérésekkel persze – másoknál is megfigyelhető. A hölgyeknél maradva, Beyoncé, Britney Spears, Christina Aguilera, Pink nem csak hangforrásként jelenik meg a színpadon. A smink, a paróka, a maszk és a ruházat, valamint a környezet, a mozgás és a színpad a zene mellett mind-mind külön szereplője a fellépéseknek, a team hol az egyiket, hol a másikat emeli ki jobban, de a lényeg az összhatásban, a multimediális jellegben érhető tetten. Ezek a teátrális események sokat köszönhetnek Madonna Drowned World turnéjának, és a fellépéseket nézve ki gondolná, hogy mindaz, amit a színpadon látunk, egy apró inspiratív láncszemmel, Ballard szövegével kezdődött. Ám éppen az ilyen apró láncszemek teremtik meg a rétegkultúrák és a tömegkultúra közti kapcsolatot.

H. Nagy Péter

(Új Szó, 2015. augusztus 8.)