Az Agave kiadó jóvoltából egy sokéves projekt eredményeként a közelmúltban magyar nyelven (Huszár András fordításában) is hozzáférhetővé vált minden idők egyik leghíresebb SF-ciklusa, Dan Simmons Hyperioni énekek című négykötetes monstre űroperája. Mielőtt a mű médiumkezelésére hoznánk egy érdekes példát, érdemes kitérni néhány kedvcsináló mozzanatra.
A Hyperion, a ciklus első darabja kerettörténetbe ágyazott elbeszélések hálózata. Hét kiválasztott zarándok tart a Hyperion bolygón megnyíló időkripták felé, hogy a galaktikus háború fenyegetése közepette a rejtélyes, szerves és szervetlen tulajdonságokat egyesítő gyilkológép, a Shrike elé járuljanak kívánságaikkal. Egyikük felveti, hogy a túlélésük múlhat azon, ha megismerik egymás indítékait, ezért megegyeznek, hogy megosztják egymással történeteiket. Hat sztori hangzik el az út során, hatféle stílusban.
- A Pap története („Az ember, aki Istent kiáltott”) egy napló és egy úti beszámoló a hyperioni keresztségparaziták működéséről és a Shrike környezetében élő bikurák degeneratív népéről (a keresztség első „áldozatairól”). A két pap (Hoyt és Duré) útja voltaképpen arra derít fényt, hogy a 29. századi egyház (a Vatikán távoli örököse) valójában egy gazdaszervezetet reprodukálni képes, tehát a feltámadást biztosító organizmus segítségével tartja fenn hatalmát. (A két szereplő egymás keresztségét is viseli, így egyszer az egyiket, másszor a másikat támasztja fel, építi újra a parazita szervezet. A ciklus során ez a mechanizmus, a parazita viselkedés az egyház működésének allegóriája lesz.)
- A Katona története (A háború szerelmesei) military sci-fi egy korokon átívelő szerelmi kapcsolatról, a vágyakozásról és egy legendává váló hősről (Kassad ezredesről), aki a távoli jövőben legyőzi majd a Shrike-ot. Az elbeszélés során felmerül, hogy a különféle hadászati szimulációkban, felkészítő programokban megjelenő szerelmi és szexpartner valójában a Shrike (egyik) avatarja lehet. (A Shrike-kal való kilátástalan küzdelem – a legendák legyőzhetetlennek tartják – itt fordul át időben zajló pozitív folyamattá, melynek végkimenetele a mű során mindvégig ismert. A Fájdalom Ura tehát legyőzőre akad.)
- A Költő története (Hyperioni énekek) én-elbeszélésként előadott ironikus művészportré, illetve filológiai kommentár, melyben a Shrike a Költő, Martin Silenus múzsájaként azonosítódik. Ebből a szövegkörnyezetből nő ki az Énekek megatextusa (referenciaként kezelt elbeszélő költemény), melynek egyik részlete maga a zarándoklat lesz, s melynek sorsára a következő részek folyamatosan reflektálnak. (Silenus a teljes ciklus kulcsfontosságú szereplője, mesterségesen meghosszabbított élete lehetővé teszi, hogy befolyással legyen a hosszú távú eseményekre. Két résszel később ő bízza meg Endymiont és android kísérőjét, hogy a messiás kislánynak segítsen a túlélésben. Silenus ironikus figura, de több mint költő.)
- A Tudós története (A Léthé folyó vize keserű) megrázó elbeszélés az apáról (Sol Weintraub) és az ún. Merlin-kórban szenvedő lányáról (Rachel), akinek rejtélyes betegsége (nem öregszik, hanem fiatalodik) az időkripták közelében, a Shrike barlangjában veszi kezdetét. A történet lényeges eleme az idő természetének boncolgatása, a Hyperionon tapasztalható antientropikus erők működésének talánya. Eszerint a fizikai térben létezhetnek olyan „szigetek”, melyekben az idő iránya megfordul. (Rachel betegsége közös célt ad a zarándokok kezébe, mivel a kriptákhoz induló hajóra Weintraub egy csecsemővel érkezik, akiről kiderül, hogy a lánya, így a napjai meg vannak számlálva. A csapat közösen gondoskodik a gyermekről, aki a második részben „meggyógyul”.)
- A Nyomozó története (Elkéstél, Johnny) cyberpunk kontextusban játszódó krimi. A Johnny nevű MI (Keats kibrid) azzal bízza meg Brawne Lamia nyomozót, hogy derítse ki az ellene irányuló merénylet körülményeit. A Shrike-anomália természete mellett a nyomozás során feltárul a Mindenséget átszövő mesterséges értelem érdekszférájának célja, a Végső Intelligencia létrehozásának terve is. Ezen a ponton Keats figurája a történet részévé válik. (Kulcsfontosságú epizód a teljes ciklus szempontjából, ugyanis rálátást biztosít az MI-k céljaira és a Keats-személyiség létrehozásának részleteire. A kibrid emberré válásának története a mesterséges és a természetes határainak eltörlésére irányítja a figyelmet.)
- A Konzul története (Siri emlékére) kolonializációs-politikai elbeszélés, mely a szerelmi történettel és a kémtörténettel is érintkezik. Merin története ugyanakkor a Konzullá válás és a kettős ügynökké válás története is, melyben a Shrike ember tervezte eszközként, mesterséges gépezetként lepleződik le. A történet egyben a háború közvetlen előzményeire is utal, a Konzult pedig a zarándokok közé delegált kémként azonosítja. (A Konzul a kerettörténetben is fontos nézőpontkarakter, aki a hatalmi játszmák kiszolgálója és kiszolgáltatottja. A kettős kötődésből arra is lehet következtetni, hogy a Hegemóniát veszélyeztető Számkivetettek – emberi mutánsok – nem azok, akiknek látszanak, és könnyen lehet, hogy bábok egy sokkal messzebbre mutató játszmában.)
Valószínűleg a mű legnagyobb talánya a Shrike figurája. (A Konzul úgy utal rá, mint olyan lényre, amely „áthágja a fizika törvényeit” és „a halál útján kommunikál”.) Ezt a szerves és szervetlen, vörös szemű, néma gyilkológépet a történet több elbeszélője Grendel alakjával hozza kapcsolatba. A Beowulf felőli értelmezés arra a következtetésre juthat, hogy a Shrike (fiktív elődjéhez hasonlóan) potenciális veszélyforrás, egymaga teljes birodalmakat képes romba dönteni. Másrészt a Shrike része annak az antientropikus mezőnek, amely anomáliaként azonosítható, kiszámíthatatlan a galaktikus birodalom jövője szempontjából. Ez a játéktér viszont Asimov Alapítvány-trilógiája felől is megszólaltatható, hiszen a második kötet (Alapítvány és Birodalom) éppen arról szól, hogy egy mutáns, az Öszvér egyfajta anomáliaként felborítja a pszichohistória jövendölését, egyetlen kiszámíthatatlan komponensként képes átírni a birodalom jövőjét.
A ciklusban tehát kirajzolódik egy markáns utaláshálózat. Az első részben a chauceri szerkezet és a Keats-paradigma (ami itt Keats-szövegek idézését is jelenti) indítja a folyamatot, ám ezek egyrészt kereszteződnek egyéb hagyományokkal, másrészt az alternatív kánonok beszivárgásait is tartalmazzák. (Ilyen például az Óz, a csodák csodája, mely többször is felbukkan az útmetafora kapcsán, és amely akár Lady Gagáig vezet, mivel a The Monster Ball Tour kerettörténete szerint Gaga és barátai a Glitter Wayen [a csillogás útján] haladnak a Szörnyek Báljába, ami rájátszik az Óz, a csodák csodája sárga útjára.) Emellett fut az a másik rendszer, amely elsősorban a klasszikus science fiction, az új hullám és a cyberpunk elemeiből tevődik össze. Az előbbi láncolat az említettek mellett például Pascal, Hölderlin, Blake, Yeats, Frost műveit integrálja (a sor nagyon hosszan folytatható), az utóbbi pedig mindenekelőtt Wells, Asimov, Dick, Gibson stb. alkotásait asszimilálja (szintén hosszan bővíthető a lista).
Az áthelyezésekre épülő Hyperion-ciklus természetesen felhasznál elemeket a Keats-alkotásokból, időnként még azt is eléri, hogy az olvasó a Keats-művet kezelje a Simmons-mű valamely epizódjának kommentárjaként. Ám ahol ez – például a nyelvek különbsége miatt – egyáltalán nem magától értetődő, megbicsaklik vagy a metaforikus társítások csődöt mondanak, az olvasónak ott kell emlékeztetnie magát arra, hogy a szóban forgó science fictionhöz – pars pro toto – metonimikusan illeszkedik Keats teljesítménye. Mintegy inskripcióként bele van vésve az egyik szereplő tudatába, digitális memóriájába. Vagyis a távoli jövő részeként újrapozícionált Keats-szövegek hagyományos értelmezési változatai közötti ingázás átadhatja a helyét a populáris olvasásnak, melyben nem az autoritás (a tudatba bármi betölthető), hanem az arról való megfeledkezés funkcionálhat feltételes gyújtópont gyanánt. Ám érdekes módon – és ez nem paradoxon! – pontosan ez a szabad hozzáférés, a megváltozott mediális háttér erősítheti fel a Keats-versek „örökérvényűségét”.
Ezt az adatfeldolgozási rendszert érdemes összevetni Michio Kaku Az elme jövője című könyvének jóslataival. A tudós kifejti, hogy a nem is olyan távoli jövőben – az agy visszafejtése és az idegpályák feltérképezése után – miképpen fognak létrehozni mesterséges tudatot. Mivel nagyon valószínű, hogy valamely eredeti személy összes tulajdonságával rendelkező agyat nem lehet kisméretű számítógépbe zárni, illetve külső szenzorokkal sem működne normálisan, más megoldásra lesz szükség. Kaku szerint ez a dilemma egy vezeték nélküli exoskeletonnal (külső vázzal) oldható meg, amely lehetővé tenné az agy számára a külvilágból származó ingerek érzékelését. Vagyis az exoskeleton emberként viselkedne egy olyan agy irányítása alatt, amely egy számítógépben vagy számítógép-hálózatban lakna. „Ez a hasonmás egyesíthetné a kétféle rendszer előnyeit – írj a fizikus –. Exoskeleton lévén tökéletes lenne, lényegében szuperképességei lennének, s mivel vezeték nélküli kapcsolatban állna egy nagy számítógépbe telepített visszafejtett aggyal, gyakorlatilag halhatatlan lenne.” A Hyperioni énekekben szereplő Keats kibrid frappáns változata a Kaku által jósolt jövő technológiájának. Jó példája ez annak, hogy science és fiction, tudomány és fantasztikum olykor hihetetlenül közel van egymáshoz.
(Új Szó, 2015. október 17.)
