Az alábbi gondolatmenet a Star Wars univerzumból az első trilógia (Baljós árnyak, A klónok támadása, A Sith-ek bosszúja) egy apró mozzanatára épül. Mégpedig a történet azon elemére, mely a klasszikus három rész egy rejtélyes és fontos elemét (a Jedik különleges képességét, az ún. Erőt) helyezi érdekes megvilágításba.
Ezt a kérdést Rácz I. Péter egy erős tanulmányában már körbejárta, ezért a koncepció felvázolásakor az ő gondolatmenetét követjük. „Kiderül – írja a kiváló irodalomtörténész a Baljós árnyak kapcsán –, hogy a Jedik biológiailag determináltak, vérükben az úgynevezett midi-chlorian nagy sűrűségben található. Minél nagyobb ennek koncentrációja, hordozója annál ügyesebb és bölcsebb lesz. Persze mit sem ér az egész, ha nincs kiképezve, ezért a kiválasztottakat csecsemőkorukban begyűjti a Jedi Tanács, már ha megtalálja, és féléves koruktól kezdve képzésben részesíti őket.” (Erőmegmaradás) Igen, a történet szerint – és számunkra ez lesz lényeges – a midi-chlorianok olyan mikroszkopikus létformák, melyek megtalálhatók minden élőlény sejtjeiben. Megtudjuk továbbá az adott epizódból, hogy a midi-chlorianok nélkül e „távoli galaxisban” nem létezne élet; s hogy eme apró organizmusok közvetítik az Erő akaratát. (Sőt, a leendő Darth Vadert, Anakin Skywalkert ők nemzették…)
Ugyanakkor ez a koncepció – folytatja RIP – „a sejt (bakteriális szimbiózisát) és az emberi lény szimbiózisát feltételezi. Ezek szerint testünk nem más, mint hordozója a »valódi élőlények« (prokarióták, eukarióták) tömkelegének, melyekből felépülünk ugyan, de az irányítás, a szellem és értelem igazából nem a mi kezünkben van. (E tárgyban irányadó sci-fi olvasmány például Greg Bear A vér zenéje [Blood Music] című kötete.)” Illetve – tehetjük hozzá – a Star Wars ezen keresztül olyan művekkel is kapcsolatba kerülhet még, mint pl. Robert Charles Wilson Bioszféra című remeke vagy Joan Slonczewski briliáns Hard SF-regényei, Elízium-ciklusa. Tárgyunk szempontjából azonban ez egyelőre mellékes, a továbbiakban a szimbiózis jelenségére, a szimbionta kapcsolatokra összpontosítunk. (A szimbiózis egymással fizikai kontaktusban álló különböző fajok együttélését jelenti.)
Először érdemes utalnunk a midi-chlorianok ötletének legvalószínűbb forrására, a mitokondriumok eredetére. Richard Dawkins a következőképpen jellemzi a szóban forgó sejtszervecskéket. „A mitokondriumok apró, rombusz alakú képződmények, amelyek ezrével hemzsegnek minden sejtünkben. Alapjában véve üresek belül, de ezt a belső teret bonyolult membránrendszer tölti ki. A membránok jóval nagyobb felületet biztosítanak, mint amennyire a mitokondriumok külső megjelenése alapján számítanánk, és ez a megnövekedett felület hasznosításra is kerül. A membránok egy vegyiüzem – pontosabban egy áramfejlesztő telep – szerelőszalagjainak tekinthetők. Gondosan szabályozott láncreakció játszódik le a membránok mentén, egy láncreakció, amelynek több állomása van, mint bármely emberek alkotta vegyigyárban. Eredményeképpen a táplálékmolekulákból származó energia szabályozott lépésekben szabadul föl, és későbbi elégetésre újra felhasználható formában raktározódik el, legyen erre bármikor, bárhol szükség a szervezetben. Mitokondriumaink nélkül egy szempillantás alatt elpusztulnánk.” (Folyam az Édenkertből)
Ez akár már magában érdekes lehet, ennél azonban most fontosabb, hogy a mitokondriumok saját – tehát a sejtmagitól eltérő – DNS-sel rendelkeznek, amely egyetlen kromoszómagyűrűbe zárul. Miért van ez így? Azért, mert a mitokondriumok az élővilág kialakulásának hajnalán baktériumok voltak, melyek nagyobb sejtek belsejében éltek; s ebből a szimbionta kapcsolatból jött létre az eukarióta, valódi maggal rendelkező sejt. Vagyis – ahogy Lynn Margulis, eme felfedezés kidolgozója mondja – „Bárhova megyünk mi, emberek, a mitokondriumok is jönnek velünk, mivel bennünk vannak, és energiával látják el egész anyagcserénket: izmainkat, emésztésünket és gondolkodó agyunkat.” (Az együttélés bolygója) Tehát valamennyien több száz billió olyan sejt közösségéből állunk, melyeket (egyenként) több ezer baktérium közössége alkot. Innen nézve az ember (is) mikrobák közötti, több ezermillió éves kölcsönhatás eredménye. Bár a mitokondriumok – tudomásunk szerint – nem tartanak fenn kapcsolatot egy Erőhöz hasonló instanciával, a Star Wars-beli midi-chlorianok fikciójához remek kiindulópontul szolgálhattak.
(A szimbionta társulásokra persze kismillió példa hozható – a legkülönfélébb mérettartományokból –, de mivel az egyik kedvencem a Meglepő szőrösszeállítás, röviden erre még kitérnék. E furcsa nevű „szerzet” egy mikroorganizmus, ami az ausztráliai termeszek bélcsatornájában él [a biológiai szakirodalomban Mixotricha paradoxa címszó alatt található]: egy protozoa, mely egy mikrobákból álló közösség tagjaként a termeszek csáprágói által felőrölt faforgácsból vonja ki táplálékát. A már idézett Dawkins megfogalmazásában: „A mikroorganizmusok olyan gazdagon benépesítik a termeszek bélcsatornáját, mint maguk a termeszek a termeszvárat, és a termeszvárak a szavannát.” [Az Ős meséje] E találó hasonlat többszintű kapcsolatra utal, ám van itt egy következő szint is: a Mixotricha ugyanis szintén egy város. A kis lényt borító sok százezer szőröcskét sokáig csillóknak vélték a kutatók. Kiderült azonban, hogy a csillók korántsem azok, amiknek látszanak, hanem baktériumok, melyek teste egyetlen tekergő szőrszál. Ezek hajtják előre a Mixotrichát, mint ezernyi gályarab a bárkát. A dolog azonban még itt sem ér véget: a szőrszálakat egy másik baktériumfaj egyedei tartják, melyeket alig lehet elkülöníteni a Mixotricha felületének ismétlődő mintázatától. Az aprócska szőrszálak és tartó-baktérumaik nem élősködők: feltehetően ez utóbbiak készítik elő a fát megemésztő cellulázt, s ezzel maguk a termeszek is jól járnak. Tehát itt is a szimbiózis klasszikus esetével állunk szemben.)
Lynn Margulis és mások kutatásaiból egyértelműen látszik, hogy bolygónk egyik alapjelenségéről van tehát szó. (Még ha a Gaia-hipotézisig nem is terjesztjük ki annak hatókörét.) Az ilyesmikre persze rendkívül fogékony a (tudományos) fantasztikus irodalom: ha így van valami a Földön, hasonló lehet a helyzet más világokban is. Bár fentebb a Star Wars mellett Greg Bear és Robert Charles Wilson egy-egy regényét, illetve Slonczewski ciklusát emlegettük, a szimbiózisszerűség talán legszebb – s ezért kihagyhatatlan – irodalmi példája Philip Pullman híres Sötét anyag-trilógiájában (annak harmadik kötetében) található. A borostyán látcső nagy része egy olyan világban játszódik, melyben különös lények élnek. A mulefák – ereszt el egy hasonlatot az elbeszélő – „Olyanok, mint az antiloppal keresztezett motorbicikli, furcsaságukat tetézi, hogy kisebbfajta elefántormány lengedezik rajtuk.” Kerekeken gurulnak… Hogy is van ez?
A szituáció nagyon leegyszerűsítve így fest. A mulefák életterét lávaömlések következtében kialakult sűrű, szalagszerű barázdák keresztezik, természetes úthálózatot alkotva. Közvetlen környezetükben óriási fák nőnek, melyek elhulló terméstokjait a mulefák hasznosítani tudják a helyváltoztatáshoz. „A kerék nem volt más, mint a terméstok. Hát persze, tökéletes kör, hallatlanul kemény, könnyű – különbet tervezni se lehet. A lények elülső és hátsó lábuk körmét dugták át a terméstok közepén, két oldalsó lábukkal pedig előrelökték magukat a talajon.” Vagyis a mulefák karma – a végtagra merőleges sarkantyú szaruból vagy csontból – tengelyként funkcionál. Másrészt megtudjuk, hogy a terméstokok használat közben hasadnak fel, tehát a fák ennek, azaz a mulefáknak köszönhetik szaporodásukat; ahogyan a fák által termelt olaj nélkül a mulefák népe sem boldogulna. „A két faj léte egymástól függ, és ennek nyitja az olaj. Nehéz volt eligazodni a magyarázaton, de a veleje mintha az lett volna, hogy a mulefák eszme- és érzésvilágában főszerep jut az olajnak; hogy a serdületlen ifjúság azért nem olyan bölcs, mint a felmenők, mert a kerékhasználat még meghaladja az erejüket, és nem vehetik magukhoz karmaikon keresztül az olajat.” Mindez a szimbiózishoz teszi hasonlóvá a kapcsolatot, ugyanakkor – mint a Star Warsban – itt is megfigyelhető a biológiai jelenségre épülő kulturális dimenzió hangsúlyozása.
Ha végezetül feltennénk azt a kérdést, hogy miért érdemes Az első trilógiát ilyen szemmel, ilyen kontextusban is nézni, akkor – azt hiszem – a válasz kézenfekvő lehet: szimbiózis nélkül mi magunk sem létezhetnénk. Ama „távoli galaxis” ebből a szempontból feltétlenül rokona a miénknek.
Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól
Megjelent az Opus 39. száma. Három érdekesség a tartalomból; a Magyar fantasy című blokkban olvashatók:
Robert Jackson Bennett első magyarul megjelent regénye, a Horzsolások (Agave Könyvek, 2015, eredeti címe: American Elsewhere [2013]) egy nem túl eredeti alapötletre épül. Az, hogy ezen a tényen olvasóként nagyvonalúan túl tudunk lépni, elsősorban annak köszönhető, hogy Bennett piszok jól tud írni. Pedig szemtelenül fiatal, a regény amerikai megjelenésekor még nem töltötte be a harmincat.
etőjében H. Nagy Péter visszautalt egy korábbi beszélgetésre, melyben Markovics Botond arról beszélt, hogy van egy ötlete az időutazással kapcsolatban, amiből azóta két regény is született: Az időutazás napja és Az időutazás tegnapja, melyek meglehetősen formabontóan közelednek a címben megjelölt eseményhez. A regények mögötti fizikai és technikai tudás kapcsán Markovics elmondta, hogy mindenekelőtt egy fogyasztható regényt akar alkotni – számára ui. fontos az, hogy az olvasónak ne kelljen speciális ismeretekkel rendelkeznie a regény megértéséhez.
A sablonoktól való elrugaszkodás kapcsán merült fel az a kérdés, hogy ez mennyire lehet tudatos, különösen Moskát Anita esetében, aki szerkesztőként behatóan ismeri a megszokott fantasy-kliséket. Az írónő elmondta, hogy több regényt is írt, amelyek nem jelentek meg – s melyekkel saját bevallása szerint „embereket lehetne kínozni“. Ezek klasszikusabb fantasy-regények voltak. Csak miután ezek elkészültek, tette fel magának a kérdést, miben sikerült újítania. Ekkor döntött úgy, hogy tudatosan kerülni fogja a sablonokat. A fantasy-szerző megjelölést nem utasítja el, de felhívta rá a figyelmet, hogy jelenleg a zsánerek határai sokszor összemosódnak, a beskatulyázásnak semmi értelme.