Paul Tremblay: Szellemek a fejben
Paul Tremblay nagyszerű, Bram Stoker-díjas (a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást) regénye első látásra egy klasszikus ördögűzős narratívára épül. A tizenéves Marjorie – állítása szerint – hangokat hall a fejében, és ezek a hangok időről időre sokkoló cselekedetekre veszik őt rá. A család – az apa ösztönzésére – a katolikus egyházhoz fordul segítségért, amelynek papja ördögűzéssel próbál meg segíteni a lányon. E különös eseményeknek az szolgáltat még bizarrabb hátteret, hogy a rituáléra egy valóságshow keretében kerül sor.
Számos klasszikus és modern rémtörténetből (E.T.A. Hoffmanntól Stephen Kingig) ismerős lehet az a jelenség, amit Bevezetés a fantasztikus irodalomba c. könyvében Tzvetan Todorov habozásnak nevez. Ennek lényege, hogy a szöveg oly módon manipulálja olvasóját, hogy az nem tudja eldönteni, az eseményekre van vagy nincs természetes magyarázat. Ez figyelhető meg Tremblay regényében is, ahol a szöveg szépen játszik velünk, miközben eldönthetetlen marad: Marjorie-t tényleg megszállta valami, vagy viselkedésének oka inkább pszichikai eredetű (netán tudatosan vezeti félre a környezetét).
Bár az olvasói habozást kiváltó lebegtetést olyan finoman alkalmazza Tremblay, hogy az akár önmagában is elvinné a hátán a regényt, annak érdekessége mégsem merül ki ebben. Az író olyan csavarokat iktat be a narrációba, amelyek révén a szöveg még mélyebb és hátborzongatóbb jelentésekkel gazdagodik. Az eseményeket Marjorie húga, Merry meséli el tizenöt év távlatából. Az időbeli távolság már önmagában is fokozza a bizonytalanságot (nem lehetünk benne biztosak, hogy minden úgy történt, ahogy az akkor nyolcéves Merry visszaemlékszik rá), és erre rátesz egy lapáttal, hogy a beszámoló elsődleges címzettje egy bestsellerszerző, aki (sejthetően egy szenzációvadász) könyvet akar írni az egykori ördögűzésről, s akinek az esetről összegyűjtött információi nem mindig csengenek egybe Merry visszaemlékezéseivel.
Merry narrációját időnkét egy Karen nevű hölgy blogbejegyzései szakítják meg, amelyek a popkultúra és a divatos elméletek kontextusában próbálják meg értelmezni a tizenöt évvel ezelőtti valóságshowt (amely a kellően többértelmű A megszállottság címet viseli), lépten-nyomon utalva annak konstruált jellegére. E blogbejegyzések valódi csemegét jelenthetnek a bölcsészeknek, de időnként Merry narrációjában is találkozunk olyan gondolatokkal, amelyek a legújabb médiateóriák egyes belátásaival lépnek párbeszédbe. Pl. „[Ú]gy emlékszem vissza erre a jelenetre, mintha lassított felvételben játszódott volna le. Életem egy műsoros videókazetta, amit lassabb lejátszási sebességgel elemzek ki szenvtelenül.” (201.)
A média általi közvetítettség kérdése kulcsszerepet játszik a regényben. Folyamatosan azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk kivonni magunkat e közvetítettség alól, pontosabban e közvetítettség nem teszi lehetővé, hogy hozzáférjünk valamiféle autentikus vagy megnyugtató jelentéshez. Egy idő után még afelől is kétségeink támadnak, hogy talán nem is Marjorie-t szállta meg valamiféle démon (jelentsen ez bármit is), sokkal inkább a vallási fanatikus apát, vagy a későbbiekben horror-rajongóvá vált húgot.
A Szellemek a fejben meglepően komplex regény. Nemcsak a média manipulatív hatalmáról és a vallás leple mögé rejtőző emberi butaságról szól, hanem sokat elárul nekünk a popkultúra természetéről is. Mert – ahogy Karen írja a regényben –, ha Marjorie-t nem démon szállta meg, akkor talán „a popkultúra hatalmas, csodálatos és rettenetes réme költözött bele” (106.). És azért a kettő nem ugyanaz. (Keserű József)
A párhuzamos univerzumok teóriája egyre nagyobb karriert fut be regények és filmek narratív sémájaként. Neil Gaiman és Michael Reaves Köztesvilág című regénye (amely egy ciklus nyitódarabja, magyar fordításban egyelőre csak az első kötet férhető hozzá az Agave kiadásában) kolosszális megoldással gazdagítja e közkedvelt spektrumot. A történet főhőse egy átlagosnak tűnő napon eltéved, és felfedezi, hogy otthona pusztán csak az egyik a sok-sok alternatív Föld közül. Ugyanakkor olyan mintázat, multiverzum része, melynek egyik pólusán a racionális elveken nyugvó tudomány, míg a másikon a mágia az uralkodó világszervező erő. Az ún. Köztesvilág (amely Joey-t és másolatait alkalmazza) funkciója, célja pedig nem más, mint az ezek közötti egyensúly fenntartása, érvényesítése. (Szép olvasásallegória!)
N. K. Jemisin Az ötödik évszak c. regénye közmegegyezésszerűen a kortárs fantasy egyik legfontosabb darabjának számít. Ez bizony egyedi hang, melyet nem csak a történetszövés és a világépítés remek megvalósítása jellemez, hanem a nyelvi és a retorikai műveletek komplex kidolgozása is. Mindez olyan stílust és hangulatszabályzó rendszert eredményez, amely nem pusztán a fantasy kliséit újítja meg, de különféle kulturális kódok reflektált közvetítésére is alkalmas.
Dick 20. század derekán írt sci-fijei olyan technológiai és társadalomtörténeti ötletek kavalkádjára épülnek, melyek rendre bejöttek, megvalósultak az utóbbi évek során. Ezek közül elevenítsük fel a Különvélemény c. novella alapötletét (a mű megtalálható az Emlékmás c. kitűnő válogatásban, amely pár napja jelent meg az Agave kiadó gondozásában). A történetben három mutáns látnok jövendöléseire épül az ún. profilaktikus bűnmegelőzés, amely statisztikai módszeren nyugszik. A rendőrség ez alapján tartóztatja le azokat, akik bűnt fognak elkövetni, de – paradox módon – még nem tettek semmit. Három különvélemény van, melyek egymás folytatását adják. A többségi vélemény érvényesül, de oly módon, hogy a második érvényteleníti az elsőt, a harmadik pedig a másodikat. A többségi jelentés illúzióját az hozza létre, hogy a három eltérő verzióból kettő egy bizonyos ponton egyezik. Dick szövege az időösvények kereszteződését és a jövő genezisét viszi színre, azt a folyamatot, melyben az alternatívákból létrejön a tényleges történelem. A mű tehát eljátszik egy olyan eljárással, amely lehetővé teszi a jövő átírását, ám az ártatlanok letartóztatásán, kiiktatásán alapul.
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta
2001. szeptember 11. után talán a második legkomolyabb amerikai célpont elleni csapás 2012-ben, Bengáziban történt, épp az ikertornyok elleni merénylet tizenegyedik évfordulóján. A Kadhafi-rendszer megbuktatása után Líbiában erősen Amerika-ellenes hangulat uralkodott, mely akkor tetőzött, amikor 9/11 évfordulóján helyi iszlamista fegyveresek lerohanták az USA bengáziban működő diplomáciai képviseletének épületeit, valamint a CIA helyi kirendeltségét. A merénylet során négy amerikai vesztette életét, köztük az Egyesült Államok líbiai nagykövete is. Bár mifelénk is cikkeztek róla, az ügy igazán az USA-ban kavart nagy viharokat, mivel a merényletet követő politikai botrány hullámai egész a csúcsvezetésig: Barack Obama amerikai elnökig és Hillary Clinton külügyminiszterig elértek. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a vérengzés és az amerikaiak halála elkerülhető lett volna, ha a döntéshozók figyelembe veszik a líbiai komplexumokat védő civil fegyveresek figyelmeztetéseit, akik korábban többségükben az amerikai különleges egységeknél szolgáltak.
Richard Morgan: Az acél emléke
Tűnjék első hallásra bármilyen meglepőnek is, Baráth Katalin –