Neil Gaiman érdeklődése a mítoszok iránt közismert. Műveiben hemzsegnek a különböző hitvilágokból érkezett szereplők, számos utalást találunk ősi és jelenleg is bevett vallásokra. Békésen megfér egymás mellett az északi Odin, a szláv Csernobog, egy angol piskie vagy egy afrikai pókisten. Hozzájuk bármikor csatlakozhat valamelyik hős a DC comics univerzumából, esetleg egy tündér Shakespeare drámáiból. A történelmi vallások alakjai keverednek irodalmi művek szereplőivel, egymástól teljesen különböző (s olykor egymás létét kizáró) mitológiák lépnek interakcióba, a végeredmény mégis egységes, olvasmányos és izgalmas.
Az Amerikai istenek alapvetése meglehetősen egyszerű: az istenekről szóló történetek igazak és az istenek közöttünk élnek. Viszont nem csak egy-egy kiválasztott isten létezik, hanem mindegyik. Gaiman nem válogat: egyformán beleír a történetbe minden olyan istent, akit valaha is tiszteltek Amerika földjén. A bennszülöttek ősi bölényistenétől kezdve a viking felfedezők istenein át, az újkorban behurcolt rabszolgák afrikai pókistenén keresztül az ír és orosz bevándorlók népmeséiben szereplő tündérekig. Ők mindannyian, kiegészülve az amerikai népfolklór jellegzetes alakjaival, mind léteznek és az emberek között élnek. Különleges képességek birtokában, de többnyire észrevétlenül. A regény lineáris menetét az egyes fejezetek végén rövid, pár oldalas elbeszélések szakítják meg, melyek nem illeszkednek szervesen a történet folyamához, de árnyalják a cselekmény mögötti világot. Ezekből tudjuk meg, hogy Odin, Thor és Tyr akkor jelentek meg az újvilágban, mikor először mutattak be áldozatot a számukra, és hogy egy-két ártatlan rituálé, amire az őseink megtanítottak valóban képessé tehet arra, hogy megússzunk számos viszontagságot.
Ezeket az ősi isteneket azonban veszélyeztetik a modern kor istenei, a televízió, a városok és az internet istenei. Az öreg istenek már csak régi erejük töredékével rendelkeznek, a többségüket elfeledték, de néhányan közülük nem hajlandóak feladni a harcot. A felszín alatt háború dúl, melyben a regény főszereplője, Árnyék, kulcsszerephez jut. Választania kell a két tábor között, és be kell avatkoznia ebbe a küzdelembe – bármennyire is szeretne kimaradni a viharból. Ez a választás nem egyszerű, de igazából egy percig sem kérdéses.
A fenti sorok alapján akár azt is hihetnénk, hogy az Amerikai istenek lapjain egy epikus hőstörténetet fogunk találni, istenekkel, hősökkel, és gigantikus csatákkal, melyekben a világ sorsa dől el. Ha azonban ilyen várakozássokkal közelítünk a regényhez, nagyot fogunk csalódni. A nagy elbeszélések ideje lejárt, és ezt Gaiman nagyon jól tudja. Ebben a regényben a skandináv panteon királya, Szerda (más néven Odin, Wotan, a Félszemű, Mindenek Atyja stb.) jobban emlékeztet egy kisstílű csalóra, mint egy főistenre, és a társai is megéltek már jobb időket. Árnyék mégis melléjük áll, ennek pedig egyszerű oka van: Szerda és a társai „lehet, hogy koszosak, szegények és pocsék kajákat esznek, de legalább nem klisékben beszélnek. És úgy vélte, inkább választana egy út menti látványosságot, legyen az bármennyire is csóró, rozzant vagy lehangoló, mint egy plázát.” (Hegedűs Norbert)