Sandra Bullock Hollywood egyik legrokonszenvesebb színésznője, Channing Tatum megbízható karakterszínész, Brad Pitt pedig alighanem korszakos zseni. Közös, új filmjük mégsem áll össze méltányolható produktummá, ezt a kritikusok és a közönség tartózkodó tanácstalansága is jelzi.
Az elveszett város (The Lost City, 2022) – miközben olyan romantikus kalandkomédiákat is megidéz, mint A smaragd románca és A Nílus gyöngye – érezhetően az Indiana Jones-típusú kincsvadászfilmek komoly üzeneteket hordozó paródiája kíván lenni. S lehetne is – ha meg lenne írva. Nem a történet: az klisék elfogadható (hovatovább kötelező) füzére. Inkább a párbeszédek, a poénok, a dramaturgia.
Mintha a forgatókönyv- és dialógusszerzők elfeledték volna, mit művelt Tarantino az akcióvígjáték tágan értett zsánerén belül; miféle mércét állított fel Sorkin a poentírozásban; s a cselekményszövésnek hány és hány nyelvi és vizuális módját-eszközét dolgozta ki a kétezres évek óta magas művészetté bonyolódott, televíziós-kábelcsatornás sorozatkultúra. (Az alapokat olyan művek fektették le, mint Az elnök emberei, a Drót és a Maffiózók.)
Néha nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mitől sikerületlen egy alkotás. Most sajnos szerencsénk van: meg tudjuk. Harminc év mozgóképes történelme került zárójelbe; az esztétikai hiátusban pedig mint légüres térben lebegnek-libegnek a jelen különben valóban érvényes társadalmi és lélektani kérdései.
Emellett – párhuzamosan az altesti tréfák unalmának hátrahagyásával – érdemes volna eltávolodni például attól a helyzetkomikumi paradigmától, amely szerint vicces, ha valakit váratlanul főbe lőnek, a vére-agyveleje pedig egy csetlő-botló szereplő arcára freccsen. Ez akkor sem mulatságos, ha tudjuk: nem emberekről van szó, hanem mozivászon kétdimenziós szemiotikai elemeiről egy stilizált valóságban. (Erre érdemes gondolnunk mindig, amikor a filmes vagy videojátékos erőszak ellen ágálnánk.)
A film – mint művészeti ág – talán a legkomplexebb alkotásforma. Számtalan ambíció és intenció ihletetten okos összjátékára, avagy személyek, esztétikák, technológiák leleményes együttműködésére van szükség hozzá; s a végeredményért az előzetes összetevők minőségi volumene sem szavatolhat soha. Jelen bírálatom is inkább sajnálkozás, mint bírálat – egyúttal annak a reménynek a kifejezése, hogy az alkotóknak (világosítótól a producerig) nem szegi kedvét a kudarc: kátyúkba mind belezökkenünk néha, ha valóban tartani szeretnénk valahová. (Halmai Tamás)
