„– Milyen érzés?
– Hogy milyen érzés? Milyen érzés… Próbálok rájönni, mit érzek!”
(Lenny Bruce – Miriam Maisel, 33:39)
Az alaptörténet egyszerű. Az 1950-es évek New York-i zsidó szubkultúrájában egy fiatal nő magára marad két kisgyermekével, s kétségbeesés helyett úgy dönt, új és autonóm életet épít föl magának: a stand-up comedy világában veti meg lábát. Mitől lesz mindez annyira érdekes? Az összetevők nem szokatlanok: kitűnő színészek (a főszerepet alakító Rachel Brosnahantől a Monk Tony Shalhoubjáig), képi és zenei korhűség, bájos humor és pergő párbeszédek. A sorozat (The Marvelous Mrs. Maisel, 2017–) valódi erényének azonban példázatos rétegzettségét láthatjuk. Fokról fokra, epizódról epizódra tágul ki a színre vitt valóság horizontja. Legkésőbb az első évad harmadik részében világossá válik, hogy több vonatkozásban is a szabadságeszmények megünneplése ez az opus:
(1) Tanúi lehetünk egy tabukat ismerni nem akaró klubműfaj, a stand-up felvirágzásának – mielőtt televíziós zsáner lenne belőle. (2) Miriam (Midge) sorsában a női egyenjogúság eszméi összegződnek. (3) A konzervatív zsidó családból – s anyai-házastársi szerepköréből – részben kiválva tágasabb, szabadelvűbb létmód nyílik a főhős előtt. (4) A műsorszámok pajzánabbnál pajzánabb poénjai a test felszabadítását célozzák, a szexuális forradalom és a hippikultúra esztendeit vetítik előre. (5) A feketék alkotta zenekar bevonása a történetbe egyszerre tisztelgés a polgárjogi mozgalmak előtt s kedélyes invitálás a jazz kreatív-intuitív világába. (6) Ugyanebben a jelenetben a marihuána aggálytalan használata a korlátozhatatlan egyéni szabadság jelzete. (7) A humor retorikája a szabadság nyelveként artikulálja magát – nemcsak Midge fellépésein, hanem a narratíva kibomlásában is, mindvégig. E tényezők messzemenően indokolják és érthetővé teszik a dramedy műfajjelölést: a drámai fordulatokat ízléses viccek oldják, az elbeszélésmódot fajsúlyos tematika óvja a túlzott könnyedségtől.
Az elsősorban Amy Sherman-Palladino írói-rendezői nevével fémjelzett sorozatot gyakran hasonlítják a szintén általa készített Szívek szállodájához (Gilmore Girls). Az analógia nem alaptalan, a kiindulópont egyezőnek látszik: gyors beszédű fiatal nők sok derűvel kísért küzdelme a szuverén sorsért, a boldog életért. Az öt évadosra tervezett A csodálatos Mrs. Maisel annyiban új távlatokat nyit, hogy kosztümös miliőben játszódik, s egy műfaj dicséreteként is fölfogható – azaz metaesztétikai érvénye is van. A mozis vígjátékok és a kábelcsatornás sitcomok korszakos visszaszorulása idején külön öröm minőségi humorra találni. Persze mit találjon az ember egy sivatagban, ha nem oázist? (Halmai Tamás)
