Charles Dickens 1843-ban írt Karácsonyi ének című kisregénye jó eséllyel pályázhatna a minden idők egyik legnépszerűbb karácsonyi története címre. A műnek rengeteg fel- és átdolgozása, számos filmváltozata született, melyek igen széles műfaji skálán helyezkednek el. Ezek között giccses kivitelezésű darab ugyanúgy akad, mint a gótikus hangulatra erőteljesebben rájátszó produkció. Az utóbbira talán Nick Murphy 2019-es minisorozata lehet a legjobb példa, mely Guy Pearce-szel és Andy Serkisszel a főbb szerepekben végig tartani tudja a sötét tónust, de persze Ebenezer Scrooge pálfordulata ebben az esetben is a dickensi hagyományoknak megfelelően alakul. A különféle változtatások és betoldások azonban lehetővé teszik a központi karakter árnyaltabb kidolgozását, a komplexitáshoz pedig a horrorhatás is nagyban hozzájárul. Guy Pearce figurájáról egyébként több helyütt elmondták már, hogy más kategóriába tartozik, mint elődei; ugyanis a fekete-fehér logika helyett a jó és a rossz, az egyén és a világ között nem ellentét, hanem kölcsönhatás, komplementaritás van, így a széria igazából a mának szól. Ez a karakterépítés és problémafelfogás emlékeztetheti a nézők egy részét a Joaquin Phoenix által zseniálisan megformált Joker mélységére, az antihős és a társadalom közti dinamikára, mely teljesen más közegben mozog, de a kontextusba helyezés kétségtelenül hasonló. Ez a fejlemény is azt mutatja, hogy a Karácsonyi ének képlékenysége bámulatos.
Ám Dickens történetének a vizuális kultúrára tett hatása tetten érhető a képregények világában is. A DC Comics 2015/1-es különszámaként jelent meg magyar verzióban Lee Bermejo Batman: Karácsonyi ének című produkciója. A kiadvány érdekessége, hogy ha a szöveg nélkül követnénk a képeket, akkor a Dickens-párhuzam kevésbé volna észlelhető, a beírások viszont a klasszikus mű felé terelik a figyelmet, s így létrejön a denevérember akciójának dickensi alapszerkezete, melyben a címszereplő Scrooge figurájával azonosítható. Ezt a játékot a történet elbeszélője hajtja végre, a meseként aposztrofált cselekmény a Karácsonyi ének gyújtópontjait követi, de nem identikusan használja a szerkezeti elemeket. A három látogató közül – Selina és Superman után – a harmadik már nem érkezik meg, Joker közbelép, majd Batman feltámadása után sikerül elkapni a bűnözőt, aztán a Cratchit család támogatása itt sem marad el. A képregény fordulata felől nézve a történetet, hangsúlyossá válik az ideiglenes halál funkciója, vagyis mintha az újraalkotás abból indulna ki, hogy mivel Scrooge szellemeket lát, nem zárható ki, hogy bizonyos értelemben maga is halott. Mindenesetre Batman sorsa arra utal, hogy az újrakezdéshez meg kell halnia, ahogy a beírás is jelzi: „Néha meg kell halni ahhoz… [a képen Batman kitör a sírból] …hogy megtanuljuk értékelni az életet.” A halálközeli élmény, illetve a Scrooge és a szuperhősök közti analógiák a Dickens-mű újabb dimenzióját nyitják meg, a sztori pedig úgy is értelmezhető, hogy a hang a Karácsonyi éneket meséli, miközben Joker elfogását látjuk egy olyan – pazar – képi tartományban, melyben a kettő egymásra vonatkoztatható, de mégsem azonos maradéktalanul. Az egyik a másik médiuma: Dickens felől látunk rá Batmanre, Batman felől Dickensre.
Önkéntelenül adódik a kérdés, van-e még ennek a történetnek olyan rétege, amit ne hangsúlyoztak volna, ne tették volna ki újabb próbáknak az elmúlt bő másfél évszázad során. Érdemes-e a Dickens-alkotást újraolvasni, képes-e felvillantani bármit is az ismert mechanizmusokon túl. Meg tudja-e újítani az elvárásainkat, tud-e bármit is mondani amellett, amit már sokszor elmondtak róla. Ha visszakanyarodunk az eredeti szöveghez az ilyen típusú kérdésekkel, felfigyelhetünk máris arra, hogy bizonyos jelenetek éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy az olvasónak érzékelnie kellene valamit, ami a műben a szószerinti és a metaforikus társítások különbségéből fakad. Például amikor Scrooge-nak megjelenik volt üzlettársa áttetsző szelleme, akkor az a megállapítás, hogy „Marley-nak nincsen szíve” többféleképpen érthető. Egyrészt szó szerint, hiszen a szellem testén átlát Scrooge, másrészt metaforikusan, hiszen az üzlettárs szívtelen ember volt. (Amit Scrooge nem hitt el, de most már látja.) Talán nem véletlen, hogy ez a jelenet témává teszi az érzékelést, melynek a jelentősége kiterjeszthető a mű több jelenetére is, amikor Scrooge nem, vagy alig hisz a szemének. Ebből kiindulva kibontható lenne a kisregény olyan olvasata is, amely szerint a karácsonyok szellemei lényegében az érzékelés megújításán keresztül érik el Scrooge pálfordulatát, melyet a folyamatos megkettőződések nyomon követésével és kiemelésével lehetne igazolni.
Mindez szakmailag nagyon is indokolt lehet, de még ebben sincs semmi váratlan, mindössze érvényesítünk egy általában jól működő stratégiát. Számomra érdekesebbnek tűnik a Dickens-mű azon rétege, amely a változtatást előidéző időanomália köré szerveződik. Scrooge egy ponton, nem mindennapi éleslátásról tanúskodva, felveti a jövővel kapcsolatban, hogy az, amit éppen lát, az vajon már annak az eredménye-e, amit elhatározott menet közben; vagyis a döntése által megváltoztatott jövőt szemléli-e. Ez a gondolkodásmód tehát a történet jelenét divergenciapontként azonosítja, mely a kezdeti feltételhez aszerint rendel hozzá kétféle jövőképet, hogy a döntés megszületett-e. Mi lenne, ha változtatnék, és mi lenne, ha nem? Dickens ezzel a csavarral a Karácsonyi ének időszerkezetét az alternatív történelmi elbeszélésekhez közelíti, vagyis egy olyan zsánerhez, amely onnan nézve nagy jövő előtt áll, és a 20. századi populáris irodalom egyik fontos tényezője lesz. A történet idejére és az idő érzékelésére tett utalások a mű izgalmas rétegét alkotják, hiszen a múlt identikusságát és a jövő nyitottságát ez a szerkezet oda-vissza befutja, míg Scrooge elméjének közvetítésével azzal szembesülünk, hogy az időfolyam a jelenben eltéríthető. A főszereplő „megtérése” azzal a felismeréssel társul tehát, hogy a jelen valójában párhuzamosan létező világok elágazási pontja.
Az újraolvasás során érdemes figyelni erre a kérdésirányra is, nem szabad viszont abszolutizálni, mert a mű hálózatában csak az egyik lehetséges centrum. Ez nem csökkenti egyébként annak esélyét, hogy az érzelem vagy a direkthatás működésbe lépjen, viszont a felvillantott logika lehetővé teszi, hogy a jövőről úgy gondolkodjunk Scrooge tudata segítségével, mint, mondjuk, ahogyan azt később Philip K. Dick teszi a Különvélemény című opusában a párhuzamos jövőkkel kapcsolatban. Ha ez a kontextus túlontúl idegennek tűnik, akkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy a Karácsonyi énekben a cselekmény jelentős része temporális vákuumban zajlik. Scrooge nemcsak abban nem biztos, hogy megtörténnek-e vele a dolgok, megbízhatók-e az érzékei, de abban sem, hogy miképpen telik az idő a jelenben, és milyen az idő konkrét iránya. Ebben a kettős hurokban úgy fut össze Scrooge tényleges és lehetséges sorsa, hogy a karácsony lesz az ok és az okozat, a kiindulópont és az eredmény, de oly módon, hogy rálátunk a pillangóhatásszerű láncolatra. Ha ennek valamely eleme megváltozik – és ezt érzékeli helyesen Scrooge a szellemek közreműködésével –, akkor más kimenetre számíthatunk. Dickens ezzel a komplexitással éri el azt, hogy az olvasó szeme előtt zajló folyamatok a temporális vákuumból kikerülve egy olyan karácsonyt alapozzanak meg Scrooge életében, amely más, mint az összes addigi. Egyedi. (H. Nagy Péter)
