„De itt van a dal, a számon kijön,
támasznak hasznos légáram…”
Cseh Tamás – Bereményi Géza:
Antoine, Désiré és a szél
„…hangunkat a dalnak adjuk,
hajunkat a szélnek.”
Palya Bea: Suttognak a vének
Az énekelt versek újabb kori magyar hagyománya (Sebő Ferenctől a Misztrálig) könnyen szoktatja fülünket a zenélő szöveg magas minőségéhez. Ez alighanem visszahat a dalszövegként születő művek iránti kritikai érzékünkre is. S mi tagadás, a populáris kultúra hangzó tartományában inkább kivétel, mint szabály az esztétikai komplexitás.
A Magam adom című Quimby-sláger a legizgalmasabb szövegek közül való. Hatásához és népszerűségéhez persze egyéb tényezőkre is szükség volt: a hangszerelésbeli összetettségre, a szerkezeti átgondoltságra, valamint Varga Livius előadói karizmájára (a YouTube-on több koncertfelvétel is meggyőz erről). Most csak a dal nyelvi-poétikai természetét érintem.
Két sajátosság rögtön szembetűnik. Az egyik a szinte csak igéket soroló retorika: a verbális stílus végig kitartott dinamikája a révület ritmikáját írja a szövegbe, és – főnévi-melléknévi jelenlét híján – eloldja a szcenikát a kézzelfogható anyagi valóságtól, a konkrétumok biztosnak hihető világától. A bizonytalanság és az általánosság már-már nyelven túli (avagy nyelv előtti) dimenziójában lebegünk együtt a szólamokkal.
Ezzel függ össze a másik jellegadó vonás, a címmé emelt kifejezés rögzíthetetlen többértelműsége. Magam adom: a fölirat első olvasatban az önismereti iskolák vissza-visszatérő (ugyanakkor némiképp naiv, hiszen az identitás változékony és „többszerzős” bonyolultságával nem számoló) tételére játszik rá: add / légy / vállald (fel) / valósítsd meg önmagad. Az „adom” emellett a legfrissebb szlengből többletjelentést is felvesz, eszerint a „Magam adom” a ’tetszem magamnak, egyetértek magammal’ szemantikáját is bevonzza.
Lényeges azonban, hogy a szöveg egy másik formulával is él: „neki megadom magam”. Ahogy a „magam” kiléte nem kap kontúrt, úgy a „neki” személyes névmás sem utal pontos identitásra. Kivel/mivel azonosíthatjuk? Számos olvasat látszik érvényesnek, ezek között alkalmasint a hallgató (olvasó) érzékenysége tehet érdemi különbséget. A szerelemnek, a közönségnek, valamely tudatmódosító szernek, Istennek, a nyelvnek, a dalnak egyaránt megadhatja magát a beszélő. A szókészlet többirányú konnotációi megengedik ez eltérő közelítéseket. (Pl. az „Üdvözlöm” a transzcendens üdvösség irányában késztet gondolkodnunk, a „meggyújtom eloltom / Megoltalmazom” átkötés profán és szakrális szintek közti oszcillálást sejtet stb.) Magam hajlok arra, hogy a mindenkori másik nyelvtani jelzeteként értsem ezt a névmást. A vallásos metanoia, a művészeti katarzis, a mindennapi flow vagy a keleti/meditációs énkiüresítés és a modern perszonálfilozófiák (a létezést az én–te dialogikus szerkezetében elképzelő/leképező gondolkodásmódok) szokásrendje ér itt össze.
Bizonytalanságot és általánosságot írtam. Ez üdvös rögzíthetetlenség és elnyert egyetemesség is lehet. Innen nézve az is pusztán logikusnak, s nem veszteségnek látszik, hogy magamat átadván (identitásomat felszámolván és nyelvemet igékig egyszerűsítvén) megnevezni sem tudom a létemet uralót. Akihez nem is a megszólítás alakzata fér közel, hanem a harmadik személyű leírás beszédmódja tart távolságot tőle. (Ez érthető úgy is: az értelmezésnek mindig elkülönbözésre van szüksége, az élményt utólagos és külsőleges reflexió avatja értelemmé.)
A fentiek mellett szoros olvasat is érvelhet. Csak néhány példát hozok az egyes szöveghelyek fajsúlyára. A „megadom magam” szókapcsolat a hangzás poézisével (alliterációs, kancsal belső rímmel) hat; ugyanakkor a „mega-” előtag volumenre int, a „-dom” pedig a dominus antik–bibliai képzetkörét villantja eszméletünk peremére. A „Nem zavarom zavarom csak figyelem” sorban eldönthetetlen, hogy a második „zavarom”-ra kiterjed-e a tagadószó érvénye. „Felkavarom felkavarodom”, „…megbabonázom / Megbabonáztatom magam”: a kölcsönösség nyelvi játékában mintegy feloldódik a határ én és ő, uralt és uraló között. „Megkövetem megkövetelem”: a szójátékos figura etymologica a nyelvhez a beszélőénél nagyobb hatalmat rendel. „Elragadtatom magam”: ez a rész a mámoros önkívüllét (elragadtatás) mellett az ’elrablás, elraboltatás’ eredetibb szemantikáját is magába foglalja. „Nem suttogom elkántálom”: a dal e ponton önreflexívvé válik, és a kántálás – hovatovább sámánisztikus – eseményében rejlő éntelenség (a monoton énekmondásban módosuló tudatállapot) jellemzőit írja vissza a teljes műre.
Még egy mozzanatra érdemes odafigyelnünk: nem oda-, nem át-, hanem megadom neki magam (vö. „Megszállom”). Azaz szinte háborús mérvű alávetettségre szánom el magam – ami azt is jelenti: békességre szövetkezem. „A béke: kötés”, írja Balassa Péter. Összeköttetés is, mondhatjuk a dal nyomán, jelek és játékok én- vagy öntudatot (avagy tudatos/öntudatos ént) nem is föltétlenül igénylő hálózata. (Halmai Tamás)
