A negyedik évadánál járó S.W.A.T. (2017–) narratív és vizuális karaktere nem tartogat csavaros meglepetéseket: a Los Angeles-i rendőrség különleges bevetési egysége olyan ügyekkel találkozik (s oldja meg azokat), amilyeneket a hasonló filmektől-sorozatoktól megszokhattunk. (Például az 1975-ös S.W.A.T.-tól…) Nem is a kortárs sorozatkultúrára jellemző innovatív esztétika, hanem a felépített fikciós világ néhány rész után ismerőssé-otthonossá váló miliője marasztalhatja a nézőt. Erre az érzületre szövegszerűen is rájátszik a mű: vissza-visszatérő párbeszédes fordulat (hol az irónia, hol a pátosz hangfekvésében), hogy a csapat családként értelmezi magát. (A csoportdinamikával játszó sorozatoknak alkalmasint sajátos előnye és erénye, hogy a kisközösségi létmód, a hűséges összetartozás, a produktív együttlét atavisztikus örömeit ébreszti fel a befogadóban.)
Ide tartozó körülmény, hogy inkább series, mint serial típusú alkotásról van szó, azaz egy-egy rész önmagába zárt szüzsét mond el, ha néhány történetszál óhatatlanul át is vonul teljes szezonokon. Lényegében bármikor bekapcsolódhatunk tehát a történetbe, nem zár ki belőle évadról évadra épített bonyolultság. (Vö. H. Nagy Péter: Extrák, Nap Kiadó [„kaleidoszkóp könyvek” 12.], Dunaszerdahely, 2008, 92.)
A második évad tizenegyedik része a kommandóslétnek ezt a sajátos, bensőséges oldalát toldja meg további érzelmi vonatkozással. Az epizód különösségét az idősíkok – karakterábrázolást is mélyítő – váltogatása alapozza meg: egy hat évvel korábbi, tragikus véget ért iskolai lövöldözés koreográfiáját készül lemásolni az újabb elkövető. A téma érzékeny és aktuális – a végefőcím előtt nem véletlenül fordulnak a kamerába a szereplők figyelmeztetéssel, tanáccsal, kéréssel. A kis- vagy fiatalkorúak által elkövetett és/vagy elszenvedett bűncselekmények társadalmi súlyára tekintettel e ponton a mű a befogadóval kötött – fikcióra szóló – szerződést is felfüggeszti. (Más nézőpontból: interaktív módon vonja be a nézőt a sorozat valóságába.)
Úton a döntő bevetésre hangzik el mintegy profán tanításként a parancsnok (Daniel „Hondo” Harrelson – Shemar Moore) szájából (korábbi vezetőjüket – mesterüket – idézve) a szociografikus példázat: a polgárok békés többsége nyáj, akiket farkasok (bűnözők) fenyegetnek – a rendőrök pedig őrkutyák. Akárha az evangéliumi pásztormetaforikát gondolná tovább a bűnüldözői észjárás („Ők a mi nyájunk” – Hondo, 28:30) – amely vetületre az egyik kommandós (David „Deacon” Kay – Jay Harrington) gesztusa is utal: eligazítás közben a nyakában függő feszületet szorítja. Ugyanő a kislányát az egyik valahai elhunytról, a társaiért életét áldozó iskolás lányról nevezte el, ami martirológiai dimenziót nyit, és a névadás mágikus hagyományait idézi föl.
Megjegyzendő továbbá: az első incidens két fiú tette volt, egyikőjük nem élte túl az eseményeket (édesanyja a megbocsátás és a bűntudat kettős szorításában vezekel a történtekért), az életfogytiglanra ítélt másik tettes a bűnbánat jegyében segíti a nyomozást; személyükben mintha Jézus nélküli jobb és bal latort jelenítene meg a történet. (Balassa Péter korszakértelmező fölvetése hézagtalanul simul az epizód logikájába: „De ez sem történelmi vagy kulturális, esetleg vallási hanyatlás, hanem éppenséggel ebben a távolodásban, ebben a kétségkívül posztkeresztény állapotban kellene keresnünk az Ő jelét, jelenlétét.” B. P.: Az egyszerűség útjai, sötétben, Vigilia Kiadó [„Vigilia/Esszék”], 2006, 133.) A lelki és szakrális dilemmák érintésével hovatovább a rosszak vs. jók akció-krimikben szokásos, együgyű sémáját is felülírja ez a rész. A teljes sorozathoz pedig szép nyelvi adalék, hogy az állandó szereplők csaknem mind bibliai eredetű (avagy a héber ókor vagy az evangéliumi antikvitás korába visszamutató) neveket viselnek: Daniel, Christina, Jim (←James), David, Dominic Luca, Victor, Jessica…
Az egyetlen női kommandóskarakter (Christina „Chris” Alonso – Lina Esco) a korábbi eset idején még kutyával szolgáló rendőr volt, a rá vonatkozó flashback tehát az állatvilág irányában terjeszti ki a parabolikus hitvallást. Ily módon az embert több értelemben – a metafizikai és az animális szintek felé is – meghaladó gondolatiság hatja át az akciót, ami persze amerikai sorozattól nem szokatlan. Sőt, ez is inkább az ismerősség-otthonosság érzetét fokozza. (Halmai Tamás)
