[…] Péterfy Gergely korszakos jelentőségű, 2014-ben napvilágot látott Kitömött barbár című regényében a cselekményvezetésben és az emlékezet gyújtópontjainak kijelölésében egyaránt lényeges szerepet játszik az 1831-es kolerajárvány sporadikus reflexiója. Mielőtt néhány példát hoznánk erre a technikára, vessünk egy pillantást a történet egyik alapdilemmájára, illetve megkerülhetetlen kérdésirányára.
A Média- és kultúratudomány kézikönyv Ember szócikkének felütése a Kitömött barbárból indul ki, és lényegében azt villantja fel, hogy Péterfy regényében az ember fogalma és annak értelmezhetősége kitüntetett problémává válik. Ez mindenekelőtt azt jelenti az adott kontextusban, hogy a mű arra kérdez rá Kazinczy embereszményén és Angelo Soliman alakján keresztül, hogy a különböző rasszok egyetlen (és egységes) emberi fajba tartoznak-e. A szócikk írói (Laczházi Gyula és Timár Andrea) helyesen utalnak rá, hogy a felvilágosodás kori nyugati emberkép nem tekinthető univerzálisnak, mert – bár az „általánosan kifejleszthető emberi” eszményére, a testtől és a társadalmi meghatározottságoktól függetleníthető „szellemi” identitásra épül – „[…] a szegények, a nők és a betegek például kiszorulnak belőle, csakúgy, mint a nem európai kultúrák – így Angelo Soliman saját hangja, saját nyelve, saját gyökerei is.” (42. old.) Mindezt alátámasztja a mű címébe foglalt jelenség is, a taxidermia, hiszen Angelo múzeumi darabbá válása éppen a tárgyiasításon keresztül mutat vissza a karakter ember mivoltának végleges eltörlésére.
A Kitömött barbár cizellált világán belül a kolerajárvány epizodikus megjelenése tehát azért is lényeges, mert kapcsolatban van a „mi az ember” kérdéskörével (a betegek státuszán keresztül), másrészt a járvány természetének faggatása a történetben analógiát kínál különböző jelenségek működésmódjának (pl. eszmék terjedésének) kifejtéséhez is. A ragály belép a hálózatokba. „Talán nem is lehetett másképp: két dologra egyszerre kellett magyarázatot találni: miközben a múlt a nyakunkba szakadt, a kolerát is meg kellett érteni.” (74. old.) Ez a megértési kísérlet tehát elválaszthatatlan azoktól a tényezőktől, melyek a ragály terjedésével az emberi kapcsolatokra (és azok kritikai megközelítésére) irányítják a figyelmet. Visszamenőlegesen is, amire nagyon jó példa a regényből az a részlet, amelyben az elbeszélő a családtörténeti fordulatot a kolera látens megjelenésével köti össze.
Ezután kezdődött, az örökség kiosztásakor a per Pepivel, elszegényedésünk és megkeseredésünk folyamata. S valahol a távol-keleten, Bengália bűzlő ciszternáiban már készülődött a kolera, hogy elinduljon Széphalom felé, hogy szétzilálja a világot, amiben éltünk: furcsa volt ott az egykori szalonunk üres falai közt felidézni, hogy az eltelt időben mennyi minden már akkor benne volt, amikor még nem tudtuk, hogyan kell kiolvasni a jeleit. (285. old.)
Török Sophie retrospektív kommentárjai egyben sajátos lüktetést adnak a múltbeli eseményeknek, a kolerán keresztül modális hullámzásba kezdenek, hol tragikusként, hol pedig pozitívumként említve a járvány következményeit. Eklatáns példája ennek az a rész, amikor az elbeszélő a házasságtól való megszabadulás reményeként, az öneláldozás megtöréseként értelmezi a kolera megjelenését. „A kolera volt a titkos csábító, az ellenállhatatlan Don Giovanni, az ígéret, hogy megszabadulok a régi életemből.” (85. old.) A járvány medializálása a női karakter emlékezetén keresztül alighanem olyan megoldása Péterfy Gergely regényének, amely azon túl, hogy esztétikai megformáltságot eredményez, kimozdítja a ragályhoz való viszonyt a statikusságból, s éppen ezzel mutatja meg az irodalmi beszédmód (és a képzelet) hatékonyságát.
Ez a produktív felfogás egyrészt azzal társul a regényben a médiagépezet ironikus leírásán keresztül, hogy a járványt kísérő infodémia folyamatos paradoxonokhoz vezet az emberi elmében és társadalomban.
A lapok kézről kézre jártak, megjártak kávéházat, kuplerájt, polgárlakást és kofahajót, mígnem felröppent a hír, hogy a ragályt a ragályról szóló írás is terjeszti, ezért a Wiener Zeitung összes, Pest-Budán fellelhető aznapi példányát elégették, a Cocking mutatványos által tükörrel közvetített üzenetekkel együtt. Ó, mennyit nevettünk ezen Ferenccel! (77. old.)
Másrészt a kolerával kapcsolatos apokaliptikus részek mellett (pl. égetésjelenet a mű elején, a vesztegzár leírása később) hangsúlyossá válik az a proleptikus elem is Kazinczy tevékenységén keresztül, amely az álhírek ellenében a történtek korrekt közvetítését teszi meg értékmozzanatként. Ilyen részlet például a koleralázadással kapcsolatos levelek felidézése: „Nem tehette meg, hogy nem számol be arról, amit tapasztalt. Mintha még egyszer, utoljára megkapta volna a lehetőséget, hogy az elsők közt legyen, akik megpillantanak egy fontos összefüggést, és irányt adhatnak a dolgok megértésének.” (416. old.) Ezt az adományként is felfogható szellemi állapotot keresztezik a regényben az író testére összpontosító naturális leírások, a testi jelek olvasása, amely szintén „a kolerában érte el a fináléját” (370. old.) A teljes kép és a fragmentumok is az 1831-es események reflektált elbeszélésének legkomplexebb magyar regényévé avatják a Kitömött barbárt. […]
(A teljes esszé, amely a Kitömött barbárról szóló részt tartalmazza az Alföld Online-on jelent meg: http://alfoldonline.hu/2021/08/1831-harom-koleratortenet/)
(H. Nagy Péter)
