Besorolásuk szerint az Oxigén (Oxygen) francia–amerikai sci-fi, A potyautas (Stowaway) amerikai–német thriller, sci-fi dráma. Közelebb hajolva pontosíthatunk. Előbbi monodráma: Mélanie Laurent jutalomjátéka egy kapszulányi térben. Utóbbi kamaradarab: négy kitűnő színész (Anna Kendrick, Toni Collette, Daniel Dae Kim, Shamier Anderson) kooperációja űrhajós kulisszák közt. (A kooperáció, a növényi jelenlét bevonásával, fajok közti dimenzióval is bővül, míg a Laurent alakította nő a transzhumán távlatok más változatát nyitogatja – amennyiben egy mesterséges intelligencia észjárásával kell szót értenie.)

Ebből is következően az Oxigén az egyéni lelemény, a személyes túlélőösztön filmje; A potyautas az együttműködés, a csoportdinamika, a társaslélektan példázata. Itt az identitás (az önreflexiók létrehozta én) dilemmái tágulnak ki; ott épp ellenkezőleg: az önfeláldozás lehetőségeire szűkül a játéktér. És mindkettőben az emberi faj sorsa a tét. Ennyiben akárha egymás párja volna a két narratíva. (Ezt tekintsük szép véletlennek, összhangban a kiszámíthatatlanság azon értelmezésével, melyet A potyautas egyik szereplője a jazz szépségén elmélkedve fogalmaz meg.)

A komplementer egybeolvashatóságra egy motivikus elem is figyelmeztet. Az Oxigén nyitányában szintetikus egészségügyi védőburokból bontja ki magát a főhős: mintha bábból fejlene ki a lénye. A potyautas végkimenetelében szkafander zárja magába a főszereplővé előlépő karaktert. A kiszabadulás és a bezárkózás, a születés és a pusztulás klausztrofób érzésvilága hullámzik végig a két alkotáson, különösen, ha – mint e sorok írója – a befogadó közvetlenül egymás után merül el a két történetben.

2021-es, egészen friss művekről van szó; s az első nézői és kritikusi visszajelzések legalábbis felemásak. A zsáner filmnyelvi korszakváltását bizonyára nem e munkáktól érdemes várnunk; igaz, effélével nem kérkedett egyik rendező sem (Alexandre Aja, Joe Penna). Aprólékos színészi játékot, látványos effekteket, epikusan finom zenét azonban joggal ígérhettek volna – s filozófiai, sőt létfilozófiai kérdések föl-fölvillantását is. Ez sem kevés. (Semmi sem az, ha a kicsit nagy figyelemmel fürkésszük.)

A pandémia nyilvánvaló időszerűséget kölcsönöz mindkét alkotásnak (az egyikben egy járványnak is döntő szerepe van), ugyanakkor a levegőtlenség tragikuma a levegős, szabad, méltó létezés mindenkori válságának metaforája is. Talán a mi valóságunkban sem kevésbé. (Halmai Tamás)