„– De mivel foglalkoznak? – kérdeztem.
– Amivel az egész tudomány – felelte a görbe orrú. – Az emberi boldogsággal.”
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij:
A hétfő szombaton kezdődik (ford. Gellért György)
A Doktor House (House M.D., 2004–2012) nyolc évada számtalan emlékezetes pillanattal gazdagította a televíziós kultúrát; reflexiós rétegzettsége és műfajközi utalásrendszere a kórházsorozatok sémáit máig eleven érvénnyel írta felül.
A popkulturális hivatkozások gazdag hálójában kitüntetett helyen szerepel egy Rolling Stones-allúzió. Elemző olvasatban: „Így a folyamatosan jelen lévő elemek, mint például a hazugság, a lakások átkutatása, a változástól való félelem mellett a különféle (pop)kulturális utalások is fontos szerepet játszanak, és nemritkán különösen lényeges narratív csomópontoknál jelennek meg. Ilyen például a Rolling Stones You can’t always get what you want (szabad fordításban: »Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz«) című száma, amely a sorozat nem hivatalos ars poeticájának is tekinthető.” (Hermann Veronika: „The son of a bitch is the best doctor we have.” A politikai korrektség kiforgatott diskurzusa a Doktor House című sorozatban a zsenikultusz, a detektívregény és a populáris kultúra metszéspontjában.)
Szép gesztus, hogy az amerikai sorozat készítői a brit Hugh Laurie karakteréhez honfitársai opusát rendelik. Nem is egyszer. (A zene egyébként végigkíséri House sorsát; amint köztudomású az is: Laurie kitűnő énekes-zenész. A sorozat sok ikonikus jelenete közül az egyik első és legmaradandóbb az s01e14 zárlata, a The Who-betéttel. S ne hagyjuk szó nélkül az informatív intrót se, melynek leheletfinom képi világához a Massive Attack Teardropja társul.)
A legelső rész előzékenyen vázolja föl a narratív alaphelyzetet, a tematikus irányok természetét és a szereplők közti viszonyokat. Ennek jegyében zajlik le a Cuddy (Lisa Edelstein) és House közti szóváltás is (08:27–08:35):
– Az ambuláns rendelés a munka része. Azt akarom, hogy rendeljen!
– Mint ahogy a Jagger nevű filozófus is mondta (But as the philosopher Jagger once said): nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz.
Az iróniát a kórházigazgató kisvártatva szarkasztikus éllel fordítja vissza a különc diagnosztára (09:52–10:01):
– Ó, utánanéztem az idézett filozófusnak, Jaggernek. És igaza van, tényleg: nem kaphat meg mindent, amit akar. De mint látja, ha próbálkozik az ember, akkor elérheti a célját.
Az évadzáró epizód (s01e22) végén el is hangzik a dal – új jelentést véve föl; egy későbbi évad Amber–House-jelenete pedig ismét változtat a kontextuson és az esztétikai hatásösszefüggésen. A történet előrehaladtával egyre komolyabb, sőt drámaibb színt kap az utalás.
A néző és a szereplők elvárásait egyaránt kijátssza az ironikus kód módosulása. Miközben eredendően a csipkelődő tréfa része, hogy House egy rockénekest bölcselőnek nevez (tüntetően nem véve tudomást a populáris és a „magas” kultúra hagyományos elhatároltságáról), a citált szöveghely idővel önálló életre kel, a művészet autonómiája (a dalé és a sorozaté egyaránt) interszubjektív kompetenciát mutat. Mick Jagger ettől ugyan nem válik filozófussá, de az általa énekeltek mögé a sorozat esztétikai komplexitása mégiscsak gondolati mélységeket igéz. Ahogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” vagy „A nyelv a lét háza” típusú szentenciák köré is a szövegösszefüggés von bölcseleti aurát, a Rolling Stones-szöveghely is a szemantikai környezet révén tesz szert többletjelentésekre. Csak épp nem a filozofikum, hanem az esztétikum zónájában. Az esztéticitásnak, ha elég magas szintű, alighanem mindig van több-kevesebb köze antropo- vagy ontológiai távlatokhoz.
Ide tartozó érdekesség, hogy a sorozatkultúra hivatkozási rendje (s01e22, S01E22 vagy 1×22) önmagában is határsértő ambíciót jelent be – hiszen egyszerre emlékeztet a bölcsészettudományok (pl. H. Nagy: Extrák, 2008:23.) és a biblikus teológia (Róm. 13,10 stb.) jegyzetmódszertanára. Azaz egyidejűleg kelt tudományos hatást, és sugall szakrális dimenziót. (A sztárkultusz mint profán szentek imádása közkeletű és jogos olvasat, de itt, azt hiszem, ezt meghaladó reflexiós szintről beszélhetünk. Az értelmezői műveletek kevés teret hagynak a kritikátlan áhítatnak.)
Járulékos tanulság végül, hogy Cuddy a nyitányban – mintegy a néző előtti bemutatkozásképpen is – nem egyszerűen intellektuális párbajkészségével, hanem precíz céltudatosságával kerekedik felül (legalábbis alkalmilag) House-on: furfangosabb játékosnak bizonyul, mert figyelmesebb filológusnak. Hiszen a refrén valóban így teljes:
„…You can’t always get what you want
But if you try sometime you find
You get what you need”
Nem találunk szavakat: csak szavakat találunk. (Halmai Tamás)
