A műfaji besorolás kérdése populáris művek esetében nem is olyan egyszerű kérdés, mint gondolnánk. Olyannyira nem az, hogy még a „műfaj” kifejezés használata sem teljesen tisztázott ebben az összefüggésben; sokan például a „zsáner” szót preferálják a „műfajjal” szemben, amikor a populáris kultúra termékeiről beszélnek (bár az angolban csak egyetlen kifejezés van erre: genre). De nem pusztán terminológiai és/vagy fordítási kérdésről van szó; a zsánerkérdés igen fontos szerepet játszik a populáris alkotásoknak mind a produkciója, mind pedig a recepciója során.
Egyrészt igazat adhatunk Benyovszky Krisztiánnak, aki A Morgue utcától a Baker streetig – és tovább című könyvében így fogalmaz: „A populáris irodalom műfajainak meghatározó vonása a nagyfokú szabályozottság, formalizáltság és az ebből következő, ugyancsak nem kis mértékű kiszámíthatóság.” Majd hozzáteszi, hogy mindez összefügg azoknak az olvasóknak az igényeivel, akik számára az azonosságból fakadó újrafelismerés okoz örömet. Tehát egyes szerzők nagyon is tudatosan használják újra és újra a már ismert elemeket, hiszen – egyszerűen fogalmazva – az olvasóközönség egy része erre vevő.
Másrészt viszont, a befogadás felől nézve a műfaji hovatartozás „recepciós döntések sorozataként” is leírható, ahogyan H. Nagy Péter fogalmaz Alternatívák című könyvében. Innen nézve pedig már nem a besorolás vagy a taxonómia kérdése lesz fontos, hanem az öröklött sémáktól való elszakadás, más szóval a különböző műfajok közötti határok felnyitása, illetve dinamizálása (de a hibridizáció is jó szó lehet erre). Kicsit kiélezettebben fogalmazva: azok a művek, amelyek nem merülnek ki abban, hogy beteljesítsék a velük szemben támasztott műfaji elvárásokat, hanem több különböző zsáner felé nyitnak utat, sokkal összetettebb recepciós műveletek végrehajtását igénylik, illetve teszik lehetővé.
A kortárs spekulatív fikciós irodalom számos darabja éppen ebből a szempontból válhat érdekessé. Michael J. Martinez Daedalus-trilógiájának első része, A Daedalus-incidens például egészen bravúrosan hoz játékba különböző műfaji kódokat, hogy végül egy olyan hibrid alkotássá álljon össze, amely egyetlen műfajhoz sem köthető kizárólagosan. A történet két szálon fut: 2132-ben egy marsi expedíció tagjai bányászat közben különböző anomáliákat tapasztalnak a vörös bolygón, 1779-ben pedig a Daedalus nevű angol fregatt legénységének útját követhetjük nyomon, amint az űrt (!) járva eljutnak a Szaturnuszig. Míg a 2132-es történetszál hagyományos sci-fiként azonosítható, addig az 1779-es egyértelműen fantasy-elemekkel operál, s azokat ügyesen vegyíti az alternatív történelem, a kalandregény (tengerészregény, kalózregény), sőt a planetáris románc egyes jellemzőivel.
Világépítés szempontjából egyértelműen az utóbbi szál bizonyul érdekesebbnek, hiszen egy olyan világot mutat be, ahol 18. századi fregattok nem csupán a tengerek hullámait szelik, hanem képesek – a napszelet meglovagolva és egyéb mágikus eszközök (alkímia!) segítségét igénybe véve – az űrben is közlekedni (az angol Void szót a magyar fordító – talán, mert érzékeltetni akarta, hogy nem az általunk ismert űrről van szó – a nem túl szerencsés Üresség szóval adta vissza). Csak fokozatosan derül ki, hogy lényegében egy párhuzamos univerzumról van szó, ahol a fizikai törvényszerűségek másképp működnek, s az egyes történelmi alakok is (mint Benjamin Franklin vagy Cagliostro) az ismerttől eltérő szerepben tűnnek fel. A történet egy bizonyos pontján – természetesen – a két történetszál összeér, a két világ találkozik egymással, ami újabb kalandokhoz vezet.
A sci-fit és a fantasyt többnyire az alapján szokták egymással szembeállítani, hogy miként viszonyulnak a fikcionált világ törvényszerűségeinek magyarázatához. Míg a sci-fi az általunk ismert világ törvényszerűségeit extrapolálja, addig a fantasy a mi világunktól eltérő törvényszerűségeket működtet. A Daedalus-incidens szép példája annak, hogy ez a kétféle szemléletmód jól megfér egymás mellett, sőt a zsánerek efféle keveredése kimondottan üdítően hat. (Keserű József)
