Elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk; látunk egy vízesést, amely meghajt egy malomkereket, aztán a víz folyik tovább, kanyarog, s egyszer csak ismét ugyanabba a vízesésbe torkollik, amelyik meghajtja a malomkereket. Ismerős képek ezek: az Escher-tér – az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen képi megjeleníthetőségének dilemmáján alapul – elterjedt alakzat a filmvilágban és a kortárs irodalomban is.
Az LSD az egyik leghatékonyabb pszichedelikus drog. Megváltoztatja az idő- és a térérzékelést, ezért kedveli a művészet (nem a fogyasztásáról beszélek); nagy hatással volt például az acid rock és a pop art kialakulására és fejlődésére. (A droghasználatra utaló dalok közül minden bizonnyal a Led Zeppelin Stairway to Heaven c. szerzeménye az egyik legismertebb.) E sorok olvasói közül valószínűleg mindenki látott már LSD-hatást imitáló képzőművészeti alkotást, de ha mégsem, vessen egy pillantást Lady Gaga Artpop című albumának hátsó borítójára vagy a korong alatti felületre, azonnal beugrik, miről van szó. Az optikai illúzió következtében a látványtér bemozdul.
Neil Gaiman, Michael Reaves és Mallory Reaves Ezüst Álom című regényében (amely a Köztesvilág folytatása) van egy jelenet, amely a fenti kontextusból kiindulva különös jelentőségre tehet szert. Ez a párbeszéd akkor hangzik el, amikor egy új srác (a főszereplő ikszedik változata) csatlakozik a csapathoz. Joaquim nem találja a szavakat, nem igazán tudja definiálni a világok közti mozgás helyszínét: „minden olyan valószínűtlen volt… utána meg ott találtam magam abban az őrületben, ami… – Olyannak tűnt, mint egy M. C. Escher-festmény LSD-vel? – vágtam a szavába. – Pontosan – nevetett Joaquim.” No, az vajon milyen lehet?
Amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába. Az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. Jó példa ez arra, hogy egy bevillanó kép a gondolkodásunk határaival szembesít. A szem látja, de az elme nem tudja befogni a kétdimenziósból háromdimenzióssá váló végtelent. Ennek oka nem maga a végtelen (például egy gömbön is a végtelenségig haladhatunk egy irányba), hanem a hierarchikus rendszer pluszdimenziója, melynek következtében a görbült tér tulajdonságaival rendelkezik a sík. Ez, megtoldva egy LSD-élménnyel, szinte kibogozhatatlan térélményt jelenthet, olyan vizuális közeget, mely elasztikus, és úgy tér vissza önmagába, ahogy nem szabadna visszatérnie. Ez a regényben „az Átmenet pszicehedelikus káosza”.
De térjünk még vissza egy mozzanat erejéig a fenti párbeszédhez. Mire is jó az Escher-kép LSD-vel? „Jaj, de örülök, hogy ezt mondod [folytatja Joaquim]. Mindenki olyan dolgokról beszél, amiket nem értek! – Én is örülök, hogy értetted – ismertem be. – Mi különböző világokról származunk […], és néha nehéz közös popkulturális utalásokat találni.” Szóval erre jó. A popkultúra a kommunikáció alapja. A regény ezen a ponton túlmutat önmagán, de egyben önreferenssé is válik, ugyanis a szereplők közti párbeszédek mellett popkulturális utalásokkal bővelkedik a szöveg azon rétege is, mely az elbeszélő és az olvasó egyirányú kommunikációját jeleníti meg. Talán nem véletlenül a legtöbb ilyen utalás a Star Warsból származik, de ez már egy következő hurok a sok közül. (H. Nagy Péter)