A diagnoszták rendje szerint a járvány hasznos, mert sok területen van azonnali hatása. Stimulálja a technológiát. Kikényszeríti a kormányzást. Szétszórja a géneket. Marketingkörnyezetként (is) funkcionál. (Már szóltunk erről Peter May Vesztegzár című könyvének késleltetett megjelenésével kapcsolatban.) A visszamenőleges kulturális átértékelődés pedig olyan folyamatkomplexum, amelyről külön monográfiát lehetne írni. Jó példa erre Jana Vagner esete is, hiszen az írónő ugyancsak (másokkal egyetemben) a koronavírus-járványnak köszönheti nagyobb fokozatú nemzetközi sikerét.
A moszkvai szerző posztapokaliptikus tevékenysége messze nem volt annyira ismert a nyugati világban, mint például Dmitry Glukhovsky Metró-fikciója, de aztán a 2011-es Vongozero (melyet több nyelvre lefordítottak) a belőle készült Netflix-sorozat (To the Lake) jóvoltából 2020-ban eljutott a messzi háztartásokba is, és ez ismét ráirányította a figyelmet a regényre. (Az eredeti cím egy tó neve, a szó idegen hangzása – és a szövegben történő eltűnése – miatt simán lehetne érvelni a megtartása mellett.) A médiumkapcsolás azonnal szembetűnik a magyar kiadáson is, melynek a borítója – a címválasztással (Menekülés a tóhoz) összhangban – a sorozatra tett utalásokat vonultat fel.
Ez a vizuális és a textuális elemekre egyaránt igaz, megspékelve a látványtér szennyeződésszerű hangsúlyozásával, a Stephen King-idézettől („Van ez a piszkosul jó orosz sorozat a Netflixen”) az arcokig és a háttérképig. A belső fülszöveg pedig egyértelművé teszi: „[…] s ma már Jana Vagner az orosz posztapokaliptikus irodalom nemzetközileg is jegyzett sztárja.” Az átvett, a Joint-Stock Companytól származó borítófotónak van viszont egy érdekes, feszültséggeneráló következménye is. A regényben az elbeszélő Anna (egyes szám első személyű a narráció), az ő nézőpontja kitüntetett a többi szereplőhöz képest, a fedőlap ellenben a férfikaraktert, Szerjozsát helyezi középre. Ez a megoldás (a két nő elé rakott férfi) felfogható sorozatreferenciaként is, de a háromszög elforgatva jobban visszaadná a regény fókuszszerkezetét.
Ugyanis a mű – a recepcióban több helyütt is említett – sajátossága, hogy nem mutat és alakít ki átfogó képet a járványról, azért lehet így, mert annyit látunk a dolgokból, amennyit Anna lát belőlük. A tájleírás, a külső és a belső nézőpont együttes alkalmazása (Cormack McCarthy Az út című alkotásának kontextusában) szintén meghatározó jellegzetesség, amely a szereplők dinamikája mellett (Anna, Irina és Szergej kapcsolatát az autista gyermek, a kutya és a többi útitárs is színezi, befolyásolja, de mindezt Anna közvetíti és reflektálja) ugyancsak megkerülhetetlen. Mindezek felől lényegében át is értékelhetjük a marketinget, de mindaz, ami a Vongozero sikeréhez hozzájárult, nem merül ki a látványban.
Valóban érdemes visszatérni a regényhez, amely ma már nyilván másról is szól, mint a megjelenésekor, 2011-ben. Abban az évben egyébként, amikor Glukhovsky Metró 2033 című opusa magyar fordításban megjelent, illetve debütált Soderbergh Contagion (Fertőzés) című filmje. Bizonyítván azóta, hogy azok az alkotók tesznek szert a szabad kifejezésmód hetedik fokára, akik átlátják egy járvány jelentőségét és alkalmazzák is azt. Onnan nézve skatulyaszökevények, innen nézve epidemiológiai próféták. Jana Vagner addig babrált a lehetséges jövőkkel és az alternatív valóságokkal, amiket képes volt megteremteni, amíg végül azok teremtették meg őt. És amikor az emberiség amorf univerzuma kavarogni kezdett körülötte, táncra perdülhetett. (H. Nagy Péter)
