Ray Bradbury: Az illusztrált ember
Az illusztrált ember – amely most új, az eredetihez hívebb címmel (a korábbi magyar fordítás címe A tetovált ember volt) és új fordításban jelent meg az Agave Könyvek kiadónál – a fenomenális Ray Bradbury második elbeszéléskötete. Bradburyn – aki idén töltené be a százat, olyan nagyszerű fickókkal egyetemben, mint Isaac Asimov, Frank Herbert és a nagyapám (néha elképzelem, ahogy ők négyen együtt kávéznak és a világ dolgairól elmélkednek; ilyenkor gondolatban csatlakozom hozzájuk) – úgy látszik, nem fog az idő. Bár a kötet írásainak tagadhatatlanul van némi oldschool jellege (ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a könyv először 1951-ben jelent meg), problémafelvetésük máig megőrizte aktualitását.
A kötet tizennyolc elbeszélést tartalmaz, amelyeket az illusztrált ember története foglal keretbe. Az illusztrált ember egy olyan figura, akinek a testén önálló életet élő illusztrációk találhatók; a tizennyolc történetet valójában az ő testéről „olvassa le” a narrátor. Ezek a történetek gyakran meglepő és elgondolkodtató képekből bontakoznak ki: oroszlánok vannak a gyerekszobában; felrobban egy űrhajó, az űrhajósok pedig szétszóródnak az űrben; a Marson élő fekete telepesek az első fehér ember érkezésére várnak stb. Bradbury látásmódja (stílusa) egységes, a szövegek modalitásában ugyanakkor megfigyelhető némi változatosság: a regiszter az egyszerűbb és dísztelenebb beszédtől a visszafogottan költői hangvételig terjed. Időnként pedig – szinte minden elbeszélésben – felbukkannak olyan mondatok, amelyeknél meg kell állnunk egy pillanatra, mert annyira jól el vannak találva.
Bár a történetek közül több is a Marson játszódik (Bradbury számára a Mars a kezdetektől, azaz a Marsbéli krónikák 1950-es megjelenésétől fogva kitüntetett helyszín), nem igazán tekinthetők sci-finek, hiszen az író nem sokat törődik a tudományos és technológiai háttér kidolgozásával. Egyáltalán nem akad fenn például azon, hogy hogyan élik túl az űrben szétszóródott űrhajósok hajójuk felrobbanását, vagy hogy hogyan képes egy maroknyi életben maradt ember a lerombolt és sugárfertőzött Földön egy űrhajót építeni, amellyel aztán eljutnak a Marsra, ahol egyébként Bradbury többi figurája is úgy él és mozog, mintha csak a Földön lenne. Ezek a „furcsaságok” azonban mégsem tűnnek következetlenségnek, mert egyszerűen Bradbury világképéből fakadnak, akit elsősorban az ember érdekel; minden egyéb, beleértve a tudományt és a technikát is, csak annyiban fontosak a számára, amennyiben az emberről árulnak el valamit. Tipikus példája ennek A lángléggömbök, amelyben nem az a kérdés foglalkoztatja a Marsra induló expedíció tagjait, hogy egyetemesek-e a fizikai törvények, hanem hogy az erkölcsi törvények egyetemesek-e.
E látásmódból következik, hogy az író olykor nem riad vissza a moralizálástól sem (ez is részét képezi az oldschoolságnak). Jól tükrözik ezt az olyan visszatérő témák is, mint a háború (általában a végső háború, amely az emberiség végét jelenti), vagy éppen a könyvek elégetése (amelyet Bradbury majd két évvel később, a Fahrenheit 451-ben bont ki emlékezetesen). Akadnak azért a kötetben olyan szövegek is, amelyekben az allegorikus jelentésképzés háttérbe szorul az iróniának köszönhetően. Ilyen például A betonkeverő, amelyben az emberiség pusztulása nem a szokványos, humanista nézőpontból jelenik meg, hanem – ironikus módon – mint pozitív lehetőség: „Van itt valahol a Földön egy Ember, akinek a keze ügyében a fogantyú [...], amelyet ha meghúz, Megmenti A Világot.” Vagy a személyes kedvencem, A száműztöttek, amelyben Bradbury úgy villantja fel két, radikálisan különböző világkép – a mágikus (fantasztikus) és a naturalizáló (redukcionista) – konfliktusát, hogy közben rámutat mindkettő viszonylagosságára.
Az illusztrált ember minden szövege elgondolkodtató kérdéseket fogalmaz meg, és bár a kötet összességében talán nem olyan erős, mint az Októberi vidék, de még így is emlékezetes olvasmány. (Keserű József)
