Kezdjük egy laza példával a filmkultúra területéről. A Men in Black-produkciók sok-sok sziporkázó ötlettel gazdagították a science fiction repertoárját. A mérettartományokkal való játék (pl. minigalaxis egy macska nyakörvén, civilizáció egy szekrényben), a különféle intelligens fajok keveredése New Yorkban (a popsztárok mint idegenek: Elvistől kezdve Michael Jacksonon át Lady Gagáig) megannyi poénra adott alkalmat.
A széria harmadik darabja mindemellett időutazásos történet: J ügynöknek (Will Smith) egy időhurok kialakulása következtében vissza kell mennie a múltba, hogy megmentse K ügynököt (Tommy Lee Jones, illetve Josh Brolin) és a világot. Az akció természetesen sikerrel zárul, s amikor J visszatér a jelenbe, a médiatér feltöltődik: a New York-i jelenet alatt Jay-Z Empire State of Mind c. slágerének az a részlete szól, amelyet Alicia Keys énekel az említett városról (remekül passzol a szituhoz).
A popkult kezelése mellett van itt még valami, amiért a filmet felidéztük. J küldetésének sikerét ugyanis nagyban befolyásolja egy idegen, Griffin (Michael Stuhlbarg), akinek elképesztő tulajdonságai vannak. Ezek közül is a legfigyelemreméltóbb, hogy ez a lény egyszerre érzékeli a jövő lehetséges kimeneteit. Vagyis úgy él, hogy látja az elágazási pontokból születő alternatívákat. Griffin tehát tudja, amit a kvantummechanikával felvértezett science fiction a 20. század folyamán elsajátított: az események minden lehetséges variációjához egy új történelem tartozik.
Lényegében ez az alapötlet működteti Elan Mastai Felbolydult napjaink c. regényét is, melyben az időutazások következtében egy olyan karakter jön létre, akinek tudatában egymásra rajzolódnak és megőrződnek a lehetséges idővonalak. A saját változataiból álló személyiség kalandja szubjektum- és lételméleti kérdéseket vet föl, de ezeket a mű polimodális közegben (ironikus és tragikus szólamok vegyítésével) tálalja, s teszi hallatlanul élvezetessé.
Van abban valami, ha abból indulunk ki, hogy az időutazásról való beszéd nem nélkülözheti a humort. Még Stephen Hawking és Kip Thorne is eljátszott párszor az időutazásból fakadó kérdések nevetésre ingerlő komponenseivel. Elan Mastai első – metafiktív – regénye ebből a kontextusból szemlélve megüti a mércét, ezért joggal hasonlítják a teljesítményt a néhai kiváló Douglas Adams Galaxis Útikalauz stopposoknak c. mesterművéhez.
E sorok íróját akkor győzte meg erről a dolog végképp, amikor ezt olvasta a 99. oldalon: „Épp most lettem a történelem első időutazója, de nem igazán érzem még át a pillanat nagyságát, mert minden erőmmel azt próbálom megakadályozni, hogy 1965 padlójára hányjam 2016 reggelijét.” És ez csak a kezdet; az első széttartó és széthangzó elágazás. (H. Nagy Péter)