2015. október 22-én tartotta meg harmadik szimpóziumát az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport a Selye János Egyetem Tanárképző Karának kari olvasójában.
A szimpózium témáját ezúttal a világépítés alternatívái szolgáltatták, amit az előadók négy szemszögből közelítettek meg.

H. Nagy Péter Escher-terek a kortárs populáris irodalomban c. előadása rögtön az elején magasra tette a lécet. Az előadó maga is azzal a mondattal kezdte, hogy nem könnyű elgondolni a témát, mivel az Escher-terek eleve paradoxonokra épülnek.
A Penrose-alakzatokból indult ki, mely két dimenzióban értelmezhető, 3 D-ben viszont nem építhető meg, ui. krízisbe dönti a gondolkodást. Escher olvasta Penrose mintáit, azok logikája komoly hatást gyakorolt rá. A Penrose-lépcső – bármilyen irányban haladunk, mindig visszatérünk a kezdőpontba – az Escher-féle terek egyik kiindulópontja. H. Nagy megemlítette, hogy Escher szerint ez a jelenség irodalmilag valószínűleg ábrázolhatatlan, ugyanis a képek a végtelen folyamatokat próbálják megragadni. Az Escher-paradoxon: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba megyünk, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk. Fontos a hierarchia – egyik szintről a másikra csak egy adott sorrendben érhetünk el.
A jelenség megvilágítása után H. Nagy az Escher-terek irodalmi megjelenítéseire hozott példákat a sci-fi és a fantasy világaiból, Dan Simmons: Hyperion, Diana Wynne Jones: A trónörökös, Charles Stross: Accelerando, Gerge B. Marwell: Világok útvesztője c. műveit és Lukjanyenko Éjszakai őrség ciklusát hívva segítségül.
H. Nagy szerint, amikor az írás Escher-térbe ütközik, az olvasás azonnal elmozdul a vizuális leképezés irányába (intermediális hurok jön létre) és egy gondolatkép képződik: az Escher-teret inkább látjuk, mint értjük. A szem látja, de az elme nem tudja befogni a két dimenziósból három dimenziósba váltó végtelent. Az Escher-tér a lehetséges és a valóságos ütközőpontját viszi színre.

Sz. Molnár Szilvia: A világépítés alternatívái – Párhuzamosvilág-koncepciók a 21. század elején c. előadása azt a kérdést feszegette, hogy a 2000 után született alkotásokban változott-e a párhuzamos világok koncepciója. Sz. Molnár Szilvia párhuzamos világ alatt a miénkkel párhuzamosan létező, időben vagy térben eltolt világot ért, mely valamilyen módon hatással van a mi világunkra. A jelenséget több spekulatív műfaj használja, előadásában regényeket (American Elsewhere, American Gods, The Southern Reach Trilogy, A time traveller´s wife), illetve sorozatokat, filmeket vizsgált.
Klapcsik Sándor Párhuzamos világok c. tanulmányából indult ki, mely szerint léteznek interpretáció, szimulákrum és szimbiózis alapú párhuzamos világok. Ezek alapján állította fel a vizsgálat szempontjait: hol létezik a párhuzamos világ? Milyen az átjárhatóság? Van-e fenyegetettség a másik világ részéről? Kik a másik világ lakói? Mik a másik világ jelölői?

L. Varga Péter a futball párhuzamos univerzumáról beszélt. Az előadás nem csak azért volt történelmi, mert L. Varga a futballról adott elő egy szimpóziumon, hanem azért is, mert életében másodszor készített ppt prezentációt az előadás mellé.
A futballról szóló irodalom átszövi a 20. századi magyar irodalmat, de a populáris irodalmat is. L. Varga Nick Hornby: Fociláz c. könyve kapcsán mondta el, hogyan alakíthatja a focihoz való viszony az ember identitását: a futball tkp. pótlék és nyelv egy közösség számára.
Ezt követően az így megképződött ideológiák kritikáját nyújtotta.
A játék egy felszabadult lehetőség, mely a korlátozott szabadság feltételeivel előkészíti a kultúra megképződését. A sportesemény sokszor az igazságszolgáltatás archaikusabb változatait is idézi. A tömegsportot viszont a bal- és jobboldali diktatúrák egyaránt kihasználják, mivel a sport sokszor elvonja a figyelmet a valódi problémákról.
A játéktérben más szabályok érvényesek: a stadion el van választva a külső világtól. A stadionban megszűnik az egyedi individuum, egy csapat tagjává válik mindenki.
Egy, az Annie Hall c. filmben látható jelenet kapcsán veti fel a kérdést: miért jó meccset nézni? L. Varga szerint a jelenet az ész felértékelődésével szemben fogalmaz meg kritikát – ui. a sport fogyasztási cikké vált, alantasnak számít a 20. században az értelmiség szerint. Ezzel szemben Huizinga a játékot a szépséggel, az esztétikummal kötötte össze. A játék valami, ami a testet hozza mozgásba.
Gumbrecht szerint a csapatsportok vonzereje a „szép játékra”, mint a tapasztalat tárgyára irányul. Fodor Péter a színházhoz hasonlítja a meccset, ahol a játékosok és a nézők között ugyanolyan szerződés jön létre, mint a színházban a színészek és a közönség között.
Az előadó felvetette a sport és a medialitás kérdését: a tévés közvetítés mennyiben befolyásolja a meccsélményt – hiszen nyilvánvaló, hogy a kettő különbözik. A közvetítés révén a tévénézőhöz egy átesztétizált kép jut el.
L. Varga Péter szerint a test praktikus tudása nem fordítható át egy médiumba, de azok segíthetik a sport megértését.

Sánta Szilárd Sorozatfüggő világépítés c. előadása elején leszögezte, hogy nem egy sorozatról fog beszélni, inkább szempontokat keres, melyek szerint értelmezni tudjuk ezeket a műveket.
Azzal kezdte, hogy ma már nem kell titokban tartani, ha sorozatot nézünk, régebben ez ciki volt egyetemi közegben – az átalakulás a ´90-es évektől elején kezdődött. Nemcsak a sorozatok lettek jobbak, de a képi megjelenítés is szebb lett és a narratív komplexitás is javult. A Twin Peaks számít mérföldkőnek, ez volt az első sorozat, ami nagyon megdolgoztatta a nézőket.
Ha valaki a sorozatok kutatására adná a fejét, meglehetősen szűkös magyar nyelvű szakirodalomból válogathat: az ún. „television studies” nem nagyon jelent meg magyar nyelvterületen.
Egy új médium megjelenésével átrendeződik a korábbi médiumok helyzete és funkciója is. A televízió megjelenésekor egyszerre szórakoztatott, ill. véleményt is formált. Kultikus eszközzé vált: meghatározta a szoba egész berendezését. A sorozat műfaját a tévé a rádiótól veszi át, ill. a regénysorozatoktól.
Idővel a sorozatfogyasztási szokások is megváltoztak: a Dallas még az egész családnak szólt, mikor vetítették, kiürültek az utcák. Ma már ez teljesen másképp működik. Blokkosítva nézzük a sorozatokat, vagy tetszés szerinti sorrendben.

A két rész megjelenése közötti időt is ki kell tölteni valahogy, és itt jönnek képbe a rajongói oldalak. A rajongói közösség részvétele szervesen hozzátartozik a sorozat világépítéséhez. Hiátust tölthetnek ki, de alakíthatják a világot is. Újabban a sorozatkészítők is számolnak ezzel a jelenséggel, és rájátszanak.
Zárásképp Sánta Szilárd megemlítette, hogy egy nemrég készült felmérés szerint a legnagyobb sikerük a helyszínelős sorozatoknak volt, a tíz legsikeresebb sorozatból öt ebbe a kategóriába tartozott. Ezekben a test lesz a főszereplő, azt szedik szét, azt vizsgálják. A felmérés eredménye azért is érdekes, mert az ezekben ábrázolt világ sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. (Hegedűs Norbert)
Escher leghíresebb képei tehát egy látszólagos paradoxonra épülnek. Például: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk (Lépcsőn fel és le). Vagy: látunk egy vízesést, amely meghajt egy malomkereket, aztán a víz folyik tovább, kanyarog, s egyszer csak ismét ugyanabba a vízesésbe torkollik, amelyik meghajtja a malomkereket (Vízesés). Ez a jelenség az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen megjeleníthetőségének dilemmáján alapul.
Az Escher-képek felhasználása a filmiparban evidens (Greenaway A rajzoló szerződése című produkciójától kezdve A Gyűrűk Urán át az Éjszaka a múzeumban 3-ig), nézzünk inkább egy-két irodalmi példát a szóban forgó alakzatra. Dan Simmons Hyperion című űroperájában (és folytatásaiban) többször szóba kerülnek az ilyen jellegű hurkok a költészet és az intelligencia értelmezésekor. Diana Wynne Jones A trónörökös című fantasy regényében a cselekmény színhelyéül szolgáló szálloda úgy működik, mintha Escher tervezte volna. De említhető itt Charles Stross poszthumán sci-fije, az Accelerando is, melyben az emberiség maradványkolóniáinak otthont adó, Nap nélküli bolygók körül keringő hengerek szintén Escher-féle térre emlékeztetnek.
Ezt az adatfeldolgozási rendszert érdemes összevetni Michio Kaku Az elme jövője című könyvének jóslataival. A tudós kifejti, hogy a nem is olyan távoli jövőben – az agy visszafejtése és az idegpályák feltérképezése után – miképpen fognak létrehozni mesterséges tudatot. Mivel nagyon valószínű, hogy valamely eredeti személy összes tulajdonságával rendelkező agyat nem lehet kisméretű számítógépbe zárni, illetve külső szenzorokkal sem működne normálisan, más megoldásra lesz szükség. Kaku szerint ez a dilemma egy vezeték nélküli exoskeletonnal (külső vázzal) oldható meg, amely lehetővé tenné az agy számára a külvilágból származó ingerek érzékelését. Vagyis az exoskeleton emberként viselkedne egy olyan agy irányítása alatt, amely egy számítógépben vagy számítógép-hálózatban lakna. „Ez a hasonmás egyesíthetné a kétféle rendszer előnyeit – írj a fizikus –. Exoskeleton lévén tökéletes lenne, lényegében szuperképességei lennének, s mivel vezeték nélküli kapcsolatban állna egy nagy számítógépbe telepített visszafejtett aggyal, gyakorlatilag halhatatlan lenne.” A Hyperioni énekekben szereplő Keats kibrid frappáns változata a Kaku által jósolt jövő technológiájának. Jó példája ez annak, hogy science és fiction, tudomány és fantasztikum olykor hihetetlenül közel van egymáshoz.



G. Ballard The Drowned World (Vízbe fúlt világ) című kitűnő science fiction regénye 1962-ben jelent meg. A mű az új hullámos sci-fi és a hard SF hivatkozási pontja lett. (A globális felmelegedés eredményezte triászkori környezetben játszódó posztapokaliptikus történet részletei itt most nem érdekesek.) A regény címe azonban nem csak az SF-rajongók körében vált ismertté. 1998-ban kijött Madonna hetedik, Ray of Light című paradigmaváltó albuma, melynek nyitódarabja a Drowned World/Substitute for Love című popballada. A dalt ugyan a Ballard-mű inspirálta, de nem tekinthető adaptációnak. A címen kívül tulajdonképpen semmi nem utal a sci-fi-regényre, ezt a kapcsolatot mégis fontosnak tartja megemlíteni a Madonnáról szóló diskurzus. A dal videoklipje sem játszik rá az irodalmi anyagra, a paparazzik elől menekülő és hazataláló sztár „képes története” inkább Diana hercegnő halálának állít emléket.