Gyerekkoromban nagyon sokat jelentett nekem a Delfin könyvek sorozat. Nemcsak gyűjtöttem, de el is olvastam az abba tartozó műveket. Az ifjúsági irodalmat jó néhány szakember a populáris kultúra egyik ágazatának tartja, melyben megjelenhet a teljes zsánerspektrum. Így kicsinyítő tükre is a nagyobb mintázatnak. A Delfin könyvek abszolút ilyen sorozat volt, felölelt mindenféle műfajt, kiszolgált sokféle olvasói igényt. Detektívtörténet, robinzonád, sci-fi, történelmi kalandregény és ezekhez hasonlók alkották a törzsanyagát, magyar és külföldi szerzők művei egyaránt helyet kaptak benne. A skála tényleg annyira szélesre szabott volt, hogy a vadászírók elbeszéléseitől a klasszikus sf-en és az indiántörténeten át az iskolai románcig és a bandaregényig fellelhető volt itt minden, amire egy kisdiák kíváncsi lehetett. Olyan emlékezetes, ma már az ifjúsági irodalom csúcsaiként emlegetett darabokkal megtűzdelve, mint, mondjuk, a Keménykalap és krumpliorr.
A szüleim természetesen besegítettek a sorozat összeszedésében és nyomon követésében (anyám rendszeresen vett nekem Delfin könyvet egy-egy pesti múzeumlátogatás után), amikor pedig már nagyobb lettem, magam eredtem néhány nehezen beszerezhető kötet után, ócskapiacokon és antikváriumokban kutatva utánuk. (Ezzel a tevékenységemmel még a gimnáziumban sem hagytam fel.) Közben megtudtam egy hivatásos könyvkereskedőtől, de menet közben magam is tapasztaltam, hogy az egész széria egyik legnehezebben megszerezhető darabja egy fantasztikus történet, Clark Darlton A titokzatos bolygó című könyvecskéje. (Ez még a sorozat elején jelent meg, nem volt újabb kiadása, a régi logóval ellátott néhány kötet egyike.)
Míg mielőtt sikerült volna rábukkanni egy eladó példányra, megtudtam néhány dolgot erről a műről (egy sci-fi-fanatikus ismerősömtől), ahogy az ilyen esetben (vagy mindig, amikor kiválasztunk egy olvasmányt?) lenni szokott. Először is, A titokzatos bolygó egy ponyvaregény, melyet egy olyan német szerző, Walter Ernsting írt, aki álnéven publikált, és vett részt a tömegkultúra szövegtermelésében (több mint 300 sf-művet írt), ráadásul ő jegyzi többek között a Perry Rhodan szériát is. Engem felvillanyozott ez a felfedezés, az iskolában ugyanis nem beszéltek a ponyvaregényekről, se a tömegkultúráról (ami nem feltétlenül volna baj, de azért hozhatók érvek amellett, hogy lehetne). Ugyanakkor azért is kíváncsi voltam erre a regényre, mert nem teljesen értettem még akkor, hogy miért hiánycikk, és miért hajkurásszák a gyűjtők.
A példányszámok jelentőségéről még nem tudtam (a könyvkultúra félévszázaddal ezelőtti időszakában ezek tízezres nagyságrendet jelentettek, sőt, simán felmehettek százezer fölé is – a szóban forgó kiadvány 1964-ben 25 000 példányban jelent meg –, mégis kevésnek bizonyultak olykor), és persze arról sem, hogy mindennek kiadástechnikai okai lehetnek, ami összefügg a feketepiaci (bocsánat, bolhapiaci) árakkal is. Ám egyszer csak felbukkant egy példány a pestlőrinci ócskapiacon, megvettem (az eredeti ár a mai napig át van festve ezen a példányon, így pontos számot nem tudok mondani, de úgy az eredeti ár hússzorosát fizettem érte), és mielőtt nekiállhattam végre az olvasásnak, még csodálkoztam is, milyen vékonyka, szinte inkább füzet, mint könyv. Valóban, ez lényegében egy ponyvafüzet, berakva egy könyvsorozatba. Vagyis egy pulp fictiont tartottam a kezemben.
A titokzatos bolygó egy űrkaland, amely alkalmas lehet arra, hogy egy gyerek megkedvelje a science fiction műfaját, aztán azon belül komolyabb vizekre evezzen. Nekem nem ez volt az első találkozásom a sci-fivel (természetesen, hiszen a sorozaton belül is volt néhány, de mellette ott volt a Kozmosz fantasztikus könyvek sorozat, amit szintén imádtam és gyűjtöttem), de emlékszem negyven év távlatából is, hogy igen élveztem a dolgot. Laza űrhajósok, veszélyes űrkalózok, idegen világ, melyben egy különös lény szedi áldozatait. (Rejtély a javából, de nem öncélúan.) Vagány pilóták dialógusai, egy kis alapismeret fizikából, de nem sok az egymás körül keringő csillagok és a fénysebességgel kapcsolatban. Egy érdekes szerzői vagy inkább fordítói lelemény (Elek István részéről): az értelmes földönkívülieket (akiket csak feltételeznek a műben) észlényekként említi következetesen a narrátor. Az alapbenyomások fontosak, de sok múlik az újraolvasáson.
Néhány évvel később akkor lapoztam át ismét A titokzatos bolygót, amikor a sci-fivel kutatóként kezdtem el foglalkozni, és felkértek egy ezzel kapcsolatos előadás megtartására. Mivel a gondolatmenetben lényeges elrugaszkodási pont volt a két háború közötti magazinkultúra és ennek továbbélése napjainkban, másoké mellett kapóra jött Clark Darlton tevékenysége is. Ekkor vettem észre, hogy a regény címe (Die Eisenfresser) nem a titokzatos bolygóra, a Hadesre utal, hanem az egyik karakterre. Vagy akár többre? (Egyikük majdnem kikövetkezteti a veszélyes lény identitását.) Mindenesetre volt kiindulópontja a második menetnek, több is, ha a történeti érdeklődést ide soroljuk, így megpróbáltam arra összpontosítani, ami ilyenkor óhatatlanul fölmerül: egy ponyva kiállja-e az újraolvasás próbáját? Kulcskérdés, melyre a tömegkultúra ellenzői általában nemmel felelnek, s ez szerintük újabb érv az elitkultúra specifikuma mellett.
Mivel ismertem a történet slusszpoénját, ezért jobban tudtam arra koncentrálni, hogy milyen elemek készítik elő a zárlatot (a sterilitás mellett a ponyvairodalomtól való elfordulással kapcsolódik össze egy jelenetben, tehát van itt egy önreflexív hurok is). Érdekes módon A titokzatos bolygó történetvezetésében, ha nem is tűnik komplexnek, érződik, hogy az ötlet kidolgozása gyakorlott író munkája. Csak ez a forma ennyit kíván, de simán lehetne belőle egy terjedelmes sci-fi-horrort gyártani, több mellékszállal, az előzmények feltérképezésével, szélesebb kontextus megnyitásával, több tudományos-technikai és biológiai komponens bevetésével, és így tovább. Szó mi szó, arra a következtetésre jutottam, hogy megtartom ezt a könyvecskét, és most, hogy ezt a szöveget megírjam, újra elővettem. Soha nem éreztem úgy, hogy a ponyvával való foglalkozás elfecsérelt idő volna; és emlékszem, pár évvel ezelőtt Arató László Védőbeszéd a ponyvairodalom mellett című tanulmánya remekül érvelt amellett, hogy a ponyvaregényekkel közvetlenebb kapcsolat létesíthető ugyan, de előkészíthetik a magasabb szintű irodalomértést. Ez olyan érv, amelyet folyamatosan most is érzek A titokzatos bolygó többedik olvasása közben, és messze túlmutat a szimpla nosztalgián. (H. Nagy Péter)
