Úgy fest, hogy a rendezői vagy „művészfilmek” vizuális-fénytechnikai, dramaturgiai-dinamikai és lélektani-társadalomkritikai eszköztára a harmadik évezredben olyannyira a filmes köznyelv részévé vált, hogy a populáris sorozatesztétikumnak is már szinte elvárt jellemzője. A kommersz mediális kultúra formanyelve éppúgy képes artisztikus szépségekre, mint a bergmani vagy tarkovszkiji hagyomány leágazásai. Az alkotások között a látványpoétikai ambíció már alig, inkább a nézettség, a marketing és a műfaji besorolás tesz különbséget, ha tesz egyáltalán. A szóban forgó darab jó példája ennek a friss összetettségnek.
Olyan amerikai államban játszódik az Egy szobalány vallomása (Maid, 2021), ahol az érzelmi bántalmazás (anyagi abúzussal tetézve) nem számít bűncselekménynek. Nem is krimit, hanem drámát látunk (kár a szentimentális magyar címért): dühkitörésekre hajlamos, alkoholista párja elől menekülne új, saját életbe egy fiatal anya a hároméves kislányával. A karakterek, a szüzsé, a képi és a zenei komponensek mind a köznapi sorsrendülések érzékeltetésében működnek közre.
Mégsem feneketlenül komor ez a világ: kesernyés humor és gyermeki báj is átjárja. Ez elsősorban Margaret Qualley sokrétű játékának köszönhető. És az olyan jeleneteknek, mint a második epizód vége. Itt a főhős úgy vet számot élete fordulataival, hogy percekig nem látni, flashbackkel dúsított, reflexív vallomása kihez szól. S mikor a kamera a megszólítottakra fordul, válik világossá: a bántalmazott nők védett házában kosárnyi minipóni-figura alkotja a hallgatóságot, akkurátus figyelő seregletben elrendezve.
E megoldásban több érzelmi és szemantikai szál fonódik össze. (1) A játékok moccanatlan sokasága a kisgyerek hiányát nyomatékosítja. (2) Alex egyszerre válik gyermekké (ártatlanná-kiszolgáltatottá) és (3) magányossá ebben a szcénában. (4) A melankolikusan mulatságos végkifejlet oldja a történet szorongató depresszivitását. (5) A nézőtéri elrendezés megidézésével az opus metapoétikus gesztussal utal saját művi, művészeti megalkotottságára. (6) Minthogy végső soron a nézőkhöz intéz gyónásértékű szózatot a nő, így ironikus dekódolással gyerekjátékként ismerhetünk magunkra: a passzív rácsodálkozás – és az élménynek való fölajánlkozás – instrumentalizáló helyzetében. (7) Mindeközben a rögtönzött beszédet záró kérdés („Ötlet?”) mintha egyúttal értelmezői utakra invitálná, azaz játékba vonná be a befogadót. (A következő rész zárlata mintegy ide utal vissza: a mesei intencióval kifestett fallal egy harmadik nemzedék kapcsolódik be a gamifikációs narratív eljárásrendbe.)
Nem lehet panaszunk a Netflix minisorozataira: A mániákustól A vezércselig tisztes rendben sorakoznak a fajsúlyos művek. Az pedig, hogy A hátrahagyottak és a Volt egyszer egy Hollywood mellékszerepei után Margaret Qualley saját sorozatot kapott, csak azokat lephette meg, akik nem voltak tanúi említett színészi munkáinak. (Halmai Tamás)