„A racionálisan irányított stabil társadalom, mint a miénk is, legyőzi a vágyait. Viszont egy gyorsan változó, instabil társadalomban a legalsó osztályoknak jó esélyük van megszerezni a hatalmat. A legalsó osztályok lényegében kalandorok, akik szerencsejátéknak fogják fel az életet, nem pedig feladatnak, amiben a tét a társadalmi hatalom.” (75)
2029-ben a harmadik világháború után a világot az Egység uralja. Az Egység élén az aktuálisan legfejlettebb Vulcanus 3 szuperszámítógép áll, aki káoszból rendet teremtett, az élet minden területét dominálja, és akivel csupán egyetlen személy léphet kapcsolatba, hogy betáplálja a gépbe a döntései meghozatalához szükséges adatokat. A gépnek az információk alapján meghozott utasításait senki nem bírálhatja fölül. Béke van, ugyanakkor a rendszert kiszolgáló karrierista hivatalnokok közti paranoia és a Gyógyítók elégedetlenségi mozgalmának erősödése lassan éket ver a kívülről tökéletesnek látszó társadalmi rendbe. A regény felszíni rétegei alatt a két mesterséges intelligencia, Vulcanus 2 és 3 vérre menő párharca zajlik. A gépek úgy mozgatják a háttérből az embereket, mint a sakkfigurákat: összeesküvéseket szőnek, egymás ellen hangolják a vezetőket stb. A technológia ördöge elszabadult, hiszen egy valódi mesterséges intelligenciát csak egy másik erős MI képes ellenőrizni, ugyanakkor mindkettejük számára a saját túlélésük az elsődleges. De mit tesz az elévült verzió, amikor rá már nincsen szükség, hiszen az utódja mindenben felülmúlja? Mit tehet, amikor minden jel arra mutat, hogy az új MI számára nem az emberiség valódi érdekei az elsődlegesek? Olyan harcba kezd, amelyben nem győzhet, de ezzel megállíthatatlan lavinát indít el, ami végül felnyitja az emberek szemét: hiába cserélik az esendő emberi vezetőket tévedhetetlennek kikiáltott gépekre: a diktatúra attól még diktatúra marad. Kérdés, hogy mi jön utána?
A kritikusok a 1960-ban megjelent Vulcanus kalapácsát tartják a szerző utolsó olyan regényének, mely szorosan követi az 1950-es pulp SF hagyományokat és azokon nem is mutat túl különösebben. Az évszám már csak azért is cezúra mind az életműben, mind a recepciótörténetben, mert egy évvel később Dick megírja méltán híres, Hugo-díjas regényét, az Ember a Fellegvárbant. A Vulcanus kalapácsa valóban a korai regényeket idézi, mind karaktereit, mind cselekményvezetését tekintve, és bevallottan a nagyokat, a klasszikus disztópiákat másolja. A paranoid légkört Orwell nyomán építi fel, a saját készítőit leigázó és feleslegessé nyilvánító MI ötletét pedig Kurt Vonnegut 1952-es Gépzongorájából merítette, amelyet nagyra értékelt, különösen a férfi-női kapcsolatok árnyalt és összetett ábrázolása ragadta meg Vonnegut írásában. A történetben bemutatott technológiai környezet vegyes képet mutat: a kalapács alakú drónok egész modernek, de a lyukkártyás számítógépek már nagyon elavultnak hatnak, a regényben felvázolt probléma azonban időtálló, és azóta is újra meg újra felmerül minden valamirevaló mesterséges intelligenciával foglalkozó SF-ben. Itt is PKD kedvenc témáival találkozhatunk: a Gyógyítók lázadó, anarchista szektája hasonlít a Jones kezében a világban feltűnő csoportra, és ugyanezt a gondolatkört bontja ki az 1967-es Visszafelé világban is. A sztoriban szereplő pszichológiai javítólabor más, komplexebb kontextusba helyezve Anthony Burgess 1962-es Gépnarancsának fő motívuma lesz, és árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államokban már a ’40-es évektől ténylegesen kísérleteztek a gondolatok manipulálásával és irányításával, például a titkos CIA-projekt, az 1953-ban indult MK Ultra program keretein belül, többek között hipnózis, elektrosokk, kínzás és kábítószerek segítségével, természetesen a résztvevők beleegyezése nélkül.
„– Maga is Egységiskolába járt – mondta Rachel Barrisnek. – Tudja, hogy arra tanítják a gyerekeket, hogy ne kérdezzenek, ne akadékoskodjanak. Hogy engedelmeskedjenek. Arthur is ilyenből került ki. Kedves, jóképű, szorgalmas… – Elhallgatott.
És halott, tette hozzá magában Barris.” (86.)
Az iskolarendszer vitriolos – ugyanakkor helytálló kritikája Az Időugrás a Marsonban tér vissza. Itt még emberek végzik a kondicionálást, ott viszont már robotok, azaz tanítógépek, de a cél és az eredmény ugyanaz: a semmit meg nem kérdőjelező, engedelmes, tehát jó és hasznos állampolgárok futószalagon való kitermelése. A két MI párharca a hidegháború korszakában a Colossus: The Forbin Projectben (1970), az MI technokrata diktatúrája pedig az Alphavilleben (1965) köszön vissza és bontakozik ki erőteljesen.
„– Ha az egész világ ellene fordul…
– Akkor addig nő, gyárt és szervez, amíg az egész világgal fel nem tudja venni a harcot.
– Miért?
– Mert ez a feladata.
– Akarja?
– Nem, kénytelen.” (141)
A fentebbi idézet a hírhedt fiktív gemkapocsgyártó MI problémáját idézi, ami mindent alárendel célfeladatának, és adott esetben az embereket és a környezetet sem kíméli, ha az új gyárak létrehozásához nyersanyagokra vagy területre van szüksége. A megvadult Vulcanus 3 már puszta önvédelemből is nekiáll drónhadsereget gyártani, és likvidálja az útjába állókat. Hasonló a helyzet Lem Legyőzhetetlen c. regényében, vagy a sokkal későbbi Horizon: Zero Dawnban, és a XXI. századra eljutottunk odáig, hogy beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha egy fegyverrel, vagy robbanótöltettel felszerelt drón fanatikusok, vagy bűnszövetkezetek kezébe jut. Most még csak itt tartunk, és az önvezető technológiák is folyamatos emberi ellenőrzés alatt állnak. A teljes automatizálás a következő lépcsőfok, de meggondolandó, hogy egyáltalán érdemes-e erre törekedni, és ha igen, akkor milyen biztonsági protokollokat kell beépíteni a rendszerbe ahhoz, hogy az irányítás ne csússzon ki a kezünkből.
A regényben felvázolt technokrata jövőkép azért is aggasztó, mert az MI etikai és jogi szabályozásának kérdése, biztonságossá és felhasználóbaráttá tétele még koránt sincs minden szempontból megnyugtatóan rendezve, pedig a problémakör napról napra aktuálisabbá válik, feladva a leckét az ezzel foglalkozó kutatóknak, filozófusoknak, futurológusoknak (vö. Max Tegmark: Élet 3.0). Philip K. Dick mindannyiunknál hamarabb járt a jövőben, és amit látott, gyakran sötét, vagy nyugtalanító, de további kérdések feltevésére ösztönöz. A SF abban is segíthet, hogy amikor oda jutunk a technológiai fejlődésben, akkor ne kövessük el azokat a hibákat, amelyek már elképzelt társadalmak tucatjait taszították végromlásba. (Babos Orsolya)
