Traumatizált fekete nő a hatvanas–hetvenes évek Amerikájában: ha azt mondjuk, legalább háromszoros próbatétel nehezítette Aretha Franklin (1942–2018) civil életét és szakmai kibontakozását, máris elbizonytalanodik a stilisztikánk, hiszen a „próbatétel” félrevezető eufemizmus ott, ahol életek törnek derékba. (Szó se róla: az „életek törnek derékba” is eufemizmus. Ahogy talán eredendően mind a nyelvi szándékok, ha a hús-vér valóságról referálnának. – Mindenségekre képes a nyelv, de mindenre nem. A szavak például nem tudnak vérezni.)
A Respect című amerikai–kanadai, zenés életrajzi dráma (2021) nem vállalkozik a teljes életút bemutatására, de tartalmilag így sem ad keveset. Az egyszerű filmnyelvi eszközök és a némiképp sablonos színészi játék (a főszerepben a különben remek Jennifer Hudsonnal) ugyan nem eredményeztek kimagasló alkotást, de hatásosan vezetnek be egy korszak társadalmi és zenei világába. Mégpedig lélektani síkon. A filmben jószerével mindenki domesztikál valamilyen démont a maga életébe, de a főszereplő traumasokszorozó sorsa (abúzus, bántalmazás, bűntudat, alkoholizmus, hitéleti válság) különös sötétségeket hordoz. Az elveszített, majd újra megtalált hit lelkisége közt a zene megtartó szépsége von ívet; a fekete polgárjogi mozgalom és a női egyenjogúsági törekvések energiái együtt pulzálnak végig a narratíván. A jazz, a blues, a gospel és főleg a soul felségvizein kevesen hajóztak ennyire felségesen. Az életműből és – a dramaturgia jóvoltából – a filmből is kiemelkedik a Respect című sláger, melynek egyetlen részletére hadd hívjam fel a figyelmet.
Az eredetileg Otis Redding énekelte dal nemi szerepirányait Franklin előadása szatirikus daccal fordítja vissza, az „All I’m askin’ is for a little respect” (’Csak egy kis tiszteletet kérek’) sor ebben az átdolgozásban nyeri el igazi erejét és jelentését. Ehhez döntő mértékben járul hozzá egy nyelvi-poétikai megoldás. A címmé emelt kulcsfogalmat a szám egy pontján betűzve adja elő az énekes: R-E-S-P-E-C-T. Első hallásra (1) a nyomatékosítás eszközének érezhetjük ezt, mely egyúttal (2) a betűzés (spelling) amerikai versenyhagyományára is ironikusan visszamutat. De fölfejthetők további jelentésrétegek. (3) A betűkre tagolt ejtésmód az olvasni tanulás gesztusrendjét idézi föl, s allegorikusan utal a felnőtté válásra: az elnyomottakéra éppúgy, mint a többségi társadaloméra. (4) Kiérthető e mozzanatból a rácsodálkozás momentuma is: olyasfajta tiszteletről esik szó, melynek korszakokon keresztül nem volt autonóm nyelve. (5) Hogy egy dalszöveg önmagára mint szövegre reflektál: a dolgok nyelvi hozzáférhetőségének problematikusságát (másfelől: a valóság nyelvi feltételezettségének belátását) hozza felszínre. (6) Az elemekre tagolás didaktikus folyamata azt a hatást is keltheti, hogy a beszéd címzettje nem vagy csak nehezen érti a szót (a fogalmat, az eszmét). A kornak meg kell tanítani egy új kor nyelvét. (7) Mindezt játékos metapoétikával tetézi, hogy az opusz az énekesnő becenevét (Ree) is belekomponálja a prozódiába.
A nyomatékosítás paradoxona persze, hogy az elemekre tagolás – a kontextusra érzéketlen, analitikus közelítés – az értelemegész felszámolásával jár. A szó szemantikáját itt a betűket összefűző dallam menti meg: akárha a zene rehabilitálná a nyelvet, s egy, az irodalomnál is anyagtalanabb művészi minőség szavatolna a tisztelet és a méltóság eszméjének sérthetetlenségéért. A záró képsor archív fotókon és filmfelvételeken lépteti elénk a művészt. Olyan benyomást kelt, mint aki – művészete maradandó hatását tekintve – nemcsak a halálnál, de az életnél is erősebbnek bizonyult. (Halmai Tamás)
