(Az írás enyhén spoileres.)
„Arról szól az életem, hogy elveszítek mindent, amit szeretek.”
(John Dutton, s02e10)
Égbolt. Kézfej. Egy ló arca. Véres emberi halánték. Baleseti helyszín. (Biztosan baleseti?) Látni a főszereplőt (a Dutton család fejét) és a titkos főszereplőket (ló, marhák). A kiérkező rendőrök alattvalóként viselkednek, a hierarchia a tájék rendezőelve. A karambol konfliktusos szimbolikája az elkövetkező történéseket előlegezi. Az alig háromperces nyitójelenet után a főcím képi, zenei, hangulati alapokat rögzít. Így, ilyen tökéletesre komponált elemekkel indul a Yellowstone (2018–), az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb televíziós produktuma.
Az elsősorban Taylor Sheridan (Sicario, Wind River) rendezői-forgatókönyvírói nevével fémjelzett sorozat a westerndráma szabatos műfaji keretein belül egyrészt az újabb generációs vadnyugati mozik realizmusát folytatja, másrészt a családi bűntörténetek (pl. Keresztapa, Dallas, Aranyélet) zsánerét frissíti föl egy True Detective típusú világábrázolással. (Ebben a soundtrack bluesos, dark countrys irányultsága is lényegi szerepet kap.)
A történet nyers tónusa helyenként a Cormac McCarthy-prózák brutalitását idézi; az ártatlan vidék mítoszával úgy számol le a Yellowstone, hogy közben a természet ártatlan szépségére is feledhetetlen kamerapillantásokat vet. Mintha egy összevérzett édenben járnánk: John Dutton (Kevin Costner) montanai óriásfarmját hegyek ölelik, de felhők határolják.
Dinasztikus sorsdrámák, hatalmi-politikai játszmákkal keretezve: korszakok és nemzedékek szembenállása, a hagyományos farmgazdálkodás és az ipari civilizáció ellentéte, a vidéki és a városi Amerika kettőssége villódzik végig a sorozaton. Elemi feszültséget kelt az is, hogy a 19. században rekedt, törvényen kívüli, feudális és hímsoviniszta viszonyok közt klasszikus erényekhez kívánnának igazodni mégiscsak a szereplők: a becsület, a hűség, a kitartás és az áldozatos munka eszményei körül rendeződnek el a bestialitás műveletei is.
John Dutton a birtokát – és azzal egy hagyományos életformát – óvna. Akár öncsalások árán is. (Vö. „Nem, nem emlékszel. Mert az nem emlék, hanem álom” – Beth, s01e09.) A szomszédos rezervátum részéről a múlt kísérti, a közeli építkezések felől a jövő támad. Többszörös szorításban alakulnak a szövetségi viszonyok – s alakulnak időről időre át. E világban (ahogy a világban sem) nincs egyértelműen s egyneműen „jó” és „rossz” oldal vagy ember, az egymásnak veselkedők saját esendőbb énjükkel is szakadatlan küzdelmet vívnak.
„– Gonosz erő él ezen a helyen. Te is érzed? Mintha ez a föld nem örülne nekünk. Mégis itt vagyunk.
– Egész életemben ezt éreztem.”
(Walker és Beth, s01e09)
„– Velük dolgozni szövetség az ördöggel.
– Az angyalok meghaltak, fiam. Csak ördögök maradtak. Legalább bevallják.”
(Jamie és John, s02e04)
Az eddigi négyből két évad tapasztalatait van módom leszűrni. Ezekben egy jellemzően férfiak által uralt valóság bontakozik ki; a kormányzó mellett mindössze két női karakter emelkedik az események fő sodrába. Míg Beth Dutton (Kelly Reilly) minden sorozatidők egyik legkomplexebb női karaktere, Monica Long/Dutton (Kelsey Asbille) épp áttetsző egyszerűségével tűnik ki: szelíd tisztaságát igen sokáig (s02e10 15:13) megőrzi. Indián származású tanárról lévén szó, a legkevésbé sem meglepő, hogy egy jelenetben a gyarmatosító fehér kultúra visszásságára figyelmezteti hallgatóságát (a sorozat e ponton természetesen a Black Lives Matter mozgalomra is rezonál):
„Alig várom, hogy mesélhessek a fiataloknak az emberről, aki elhozta a népirtást a nyugati féltekére.”
(s02e01)
„Ahogy maguk ismerik a történelmet, az a győztesek önigazolása tetteik után. Én nem ezt tanítom. Hanem azt, ami történt. Az én népemmel és a magukéval. Mert mind az elnyomottaktól származunk, kivétel nélkül.”
(s02e02)
Érzékeny és bonyolult kultúrantropológiai kérdés, hogy a hódító katonapolitika és a technológiai fejlődés miért elsősorban az európai civilizáció alapjait vetette meg. Monica szavai mindenesetre az egész sorozatra nyitnak értelmező optikát – hiszen Kolumbusztól eredeztetik azt a pragmatikus berendezkedést és reflexiós zónát, mely a leigázás újabb kori módszertanát, a többségi erő nyelvét tökélyre fejlesztette.
Varázslatos képsorok, árnyalt karakterek (olyan viszonyokkal, mint Rip és Beth kapcsolata, s olyan fejlődéstörténettel, mint Jimmyé) és bűnbeesett ambíciók: ha ezek elegyére vágyunk, a Dutton-ranchnál jobb rossz helyet nem is találhatnánk. (Halmai Tamás)
