A kanadai Lara Fabian talán nem tartozik a Magyarországon legismertebb énekesek közé, de Je t’aime című dala kétségtelenül jelentékeny népszerűségre tett szert. Egészen pontosan egy valahai koncertfelvétel, melynek érdekességét az adja, hogy Fabian váratlan duettpartnerre talált a múltat sirató szerelmes vallomásban:
https://www.youtube.com/watch?v=IXVf5_qYt0w
Az intro futamai ugyanis nem az énekesnő megszólalását vezetik fel: mielőtt énekre nyílhatna, a közönség belefog az opuszba, s a szemmel láthatóan meglepett és meghatott művész csak néhány sor múltán tud kapcsolódni az alkalmi – jóllehet szervezett – kórushoz.
Úgy tudni, Fabiannak magánéleti nehézségei közepette kívántak érzelmi támogatást nyújtani rajongói. Ennek megfelelően a kulcsmozzanat a refrén egy pontjának átírása: „Szeretlek” (Je t’aime) helyett „Szeretünk” (On t’aime) zeng végig a koncerthelyszínen. Ritka eset, amikor a befogadók nemcsak visszhangoznak és fölerősítenek, de alkotó szándékaikkal interakciós teljesítménnyé is emelnek egy művet. Olyan kreatív reflexió ez, mely valóban visszahajlítja, visszatükrözi az elhangzottakat.
Mindezzel értelemszerűen az érzelmi töltet is módosul: a sanzonos tónus (a szerelmi-párkapcsolati téma) a szeretet nyelviségének adja át a helyét (miközben élet és művészet tartományai egybenyílnak); nem az erósz, hanem az agapé hallatja hangját – szinte a görög drámákból ismerős kar funkcióját is újraértelmezve.
„Szeretlek […] mint egy férfi, aki nem vagyok” (comme un homme que je ne suis pas), énekli Lara Fabian. Ez feminista alapú megnyilatkozásnak hat, és melankóliába kevert iróniát sugároz. „Szeretünk […] mint egy férfi, aki nem vagyok”, zengi a közönség. Melynek (legalábbis férfi) tagjai ekképp legszemélyesebb identitásukról is lemondanak, hogy egyetlen személytelen személyességbe (közösségbe) olvadhassanak – a kiválasztott szubjektum érdekében. A nyelvi kódváltás identifikációs dimenzióugrást eredményez. Egyszerű, mégis hatásos fogás, a populáris kultúrára jellemző, hatáskereső poentírozás emlékezetes esete.
Ragyogj! (Shine, 1996), A lánc (Black Snake Moan, 2006), Őrült szív (Crazy Heart, 2009), A Bélier család (La famille Bélier, 2014), Whiplash (2014), Csillag születik (A Star is Born, 2018)… Számos film említhető a közelmúltból, melynek nemcsak témája, de szervezőelve is a zene volt; s külön-különféle traumatikus kérdések váltak kiélesíthetővé ezáltal (kiégés, függőségek, bántalmazás, sebzettség, önfeláldozás és összetartozás stb.). A példa alapján koncertklipekre is érdemes értelmező nyitottsággal odafigyelnünk. (Halmai Tamás)
