(Az írás enyhén spoileres.)
Két idősíkon kibontakozó emancipációs dráma, romantikus vígjátéki derűvel: az amerikai kosztümös-családfilmes mozihagyomány finom ízléssel vászonra vitt darabja a Kisasszonyok (Little Women, 2019). Louisa May Alcott (1832–1888) önéletrajzi ihletettségű regényének nem ez az első mozgóképes feldolgozása, de alighanem az eddigi legsikerültebb adaptáció született meg – köszönhetően elsősorban a rendező, Greta Gerwig és a szereplőgárda (Meryl Streeptől Timothée Chalametig) tehetségének. Utóbbiak közül kiemelkedik, s nem pusztán Josephine March írói-elbeszélői státuszából következően, Saoirse Ronan, aki nemzedékének egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb színésze (olyan különböző zsánerű alkotásokkal, mint a Hanna – Gyilkos természet, A burok, A Grand Budapest Hotel, a Brooklyn vagy a Lady Bird).
A polgárháborús, majd – hét év múltán – az újjáépülő USA a fő színtér, de néhány jelenet és számos utalás erejéig szerep jut a 19. század utolsó harmadában felpezsdülő európai és főleg párizsi kulturális-szellemi életnek is (ezt a modernebb korszellemet az Egyesült Államokban New York testesíti meg). A társadalmi progresszió és a művészeti megújulás egymásra is ható folyamatai zajlanak a háttérben, s alakítják – bárha eltérő mértékben, hiszen a négy lánytestvér életútja négy sorsképletet rajzol föl – a szereplők gondolkodását, viselkedését. A rabszolgaság eltörlése ugyanabból a logikából következik, mint a feminizmus fölemelkedése – vagy az impresszionisták ecsetvonásai. S ez a logika mindahány karakter életére befolyással bír. A nővérek párbeszéde történelmi léptékben is értelmezhető:
(1:33:00)
Jo: – El se hiszem, hogy vége a gyerekkornak.
Meg: – Előbb-utóbb mindenképp véget érne. És ez egy boldog vég.
A művészetek és a nyelv felszabadító hatalmát – illetve a nyelvi elnyomás társadalomformáló természetét – több szöveghely érinti. Szavakra van szükség, hogy kimondhassuk, amit a szavakról tudunk. Csak három példa minderre:
(14:19)
Jo: – Nem szabad ilyen szavakat használnom.
Laurie: – Ki szerint?
(1:04:24)
Laurie: – Kiket neveznek mindig zseniknek?
Amy: – A férfiakat.
Laurie: – Ezzel korlátozzák a versenyt.
(1:55:37)
Jo: – Kit érdekel a családi harcokról és örömökről szóló mese? Nincs igazi jelentősége, ugye?
Amy: – Talán azért nem látod fontosnak, mert senki sem ír róluk. […] Attól válik fontossá, hogy megírod.
(A film élére kiemelt Alcott-mottó más hangsúlyú megfogalmazásában: „I’ve had lots of troubles, so I write jolly tales.” Megjegyzendő, hogy az idézett jelenetben, irodalomértelmezői érettsége-tudatossága révén, Amy [Florence Pugh] szinte alkalmi főszereplővé lép elő. Egyébként is ő megy keresztül a leglátványosabb jellemfejlődésen.)
Beth halálával a gyerekkortól, March néni temetésén egy korszaktól búcsúznak a szereplők. De számos egyéb mozzanat is többletjelentésre tesz szert. Jo hajának áruba bocsátása például, bár anyagi kényszer indokolja, az önfelszabadítás gesztusa is. Kilépés annak a világnak a koordinátái közül, melyben a női identitás csak függőségi viszonyban juthat egyáltalán körvonalakhoz. (Vö. „Nem tettem magam túl a csalódáson, hogy lány vagyok” – Jo, 14:48.) A történet látszólagos egyszerűségétől a metairónia sem áll távol: „Ha egy könyv szereplője lennék, minden egyszerű lenne” – Jo, 1:40:53. (A művészeti rétegzettségért szavatol önmagában az is, hogy egy művészi ambíciókat [is] tárgyaló regény utóbb filmet ihlet.) Az egyik legemlékezetesebb momentum (06:15) pedig az önirónia bájával tudatja, hogy a film tisztában van képi és zenei megvalósulásának békebelien klasszikus jellegével. A festőtanulóként egy párizsi parkban piknikező idillt megfestő Amy a maga akadémikusan realista alkotásáról átpillant szomszédja állványára: a Cézanne stílusát idéző kép nemcsak előtte, de a néző előtt is új világot nyit meg. Persze ami őt sokkolja, bennünket csak egy frissebb múltra emlékeztet…
Ha innen nézzük, keretes szerkesztés alakítja a befejezést, egy másik képzőművészeti típusú megoldással. A film végén készül el a könyv, melyből a film készült: a zárókép az első kötetes, büszke Jót mutatja, mégpedig az ablak lécei közt. (Emlékezhetünk: egy korai jelenetben [18:05] az éjszakában egyedül Jo ablaka fénylett, a padlásszoba alkotói magánya világosodott önálló valósággá a történet végére.) Az író arca az ablakkeretben portrévá nemesül, a festészeti allegóriával indított film festményszerű jelenettel zárul. A kép Jót ábrázolja, de a szabadság öntudatát örökíti meg. (Halmai Tamás)
