Charlie Watts emlékének
A magány és az idegenségérzet pop-rock toposzait gondolja újra a Rolling Stones 2020-as dala – mely bár, úgy tudni, korábban született, kétségtelen időszerűségét a Covid-járvány és a világméretű lockdown idején nyerte el. (A hivatalos videoklip, mint annyi más esetben, jelentéskonkretizáló narratívát költ az elhangzottak többértelműségéhez.) Hallgatható elhagyott szerelmes panaszaként („Every night I am dreamin’ /
That you’ll come and creep in my bed […] I was your man”) és személyes számvetésként, de kultúrkritikai allegóriaként is („So much time to lose / Just starin’ at my phone”). Az időszembesítés gesztusa mindenesetre veszteségeket sorol (vö. „Life was so beautiful” <–> „Then we all got locked down”).
A szöveg fő jelentéstani vívmánya, hogy a ghost town terminust a szószerintiség dimenziójába téríti vissza. A szellemváros eredendően és alapvetően az elnéptelenedett, üres települések jelölője; a beszélő azonban komolyan veszi a kifejezést: „I’m a ghost /
Livin’ in a ghost town”. A nyelv logikája felülírja tehát a nyelvhasználók megszokásait: ha szellemvárosról van szó, abban szellemeknek kell élniük. S bár a dal nem tesz említést anyagtalanok közösségéről, ez az odaérthető metatársadalmi kontextus a lírai alany magányosságát is más fénybe állítja. (Gyalogos olvasatban természetesen arról van szó: a pandémia idején a maradj otthon felszólításnak engedő lakosok fantomként, hiszen egymás számára láthatatlanul vannak jelen a városokban. – A stay home szlogen, hatalmas reklámkivetítőn, meg is jelenik a videoklip első másodperceiben.)
A jelenetezés térmetaforikája a földalatti mozgalmak, a katakombavallások és az alternatív művészeti törekvések szcénájába (illetve, a kísérő képek tanúsága szerint, a metró alvilágába) száműzi a beszélőt: „I had to go underground”. E ponton a zenekar neve is az értelmezés játékába ajánlkozik: a Stones jelölő St. Ones (’szent egyesek/egyetlenek’) formában is kiolvasható, ilyesformán a kiválasztottság általános érvényét sugallja. Mindenki kiválasztott, mindenki különleges – és mindenki szellem. (A képnyelv bizonyos részei megtöbbszörözik a látványt – s benne a zenészeket –, ami ugyancsak az egyediség és az egyéniség talmi képzetére utal.)
Mindezzel összefüggően a halszemoptikás kameratechnika egyszerre kelti a teljesség (kör), a bezártság és az illetéktelen voyeurködés képzetét – miközben nem-emberi látószöget nyit az emberi térségre. A tekintetnek ez a transzhumán jellege animális, digitális és posztapokaliptikus eredetre is visszamutathat, az emberen túli élővilág és az élővilágon túli mesterséges értelmek személytelen nézőpontját egyidejűleg hasznosítva. A „world without end” kitétel paradox letargiával vall rá erre a világvégi hangulatra, mintegy a vég nélküli világvége közérzeti alapvetését sugározva. Az opus középtempójú lüktetése – néhol fel-felgyorsulva, másutt kiállással meglassítva – szintén ezt a ráérős kilátástalanságot közvetíti. (Melyet csak azért nem érdemes reménytelenségnek neveznünk, mert az esztétikum eszközei, a művészi jelenvalóság hagyományosan és természeténél fogva az újraalkotható, újraérthető lét bizodalmába avat. A megénekelt semmit az esztéticitás nyelve csak valamiként képes kimondani; a szépség akkor is reménykeltő, ha a fenséges irtózatával érintkezik.)
A kihalt városokat pásztázó klip színes, de a bevágott stúdiójelenetek fekete-fehérben láthatóak. A világ elszíntelenedése éppúgy átérthető ezen a megoldáson, mint a lényegekre redukálódás tapasztalata. Akár úgy is, hogy a művészetnek a színek illúziójától s a figyelmetlenség lármáitól nem háborgatott valósága volna a létezés autentikus létmódja, amelyhez képest a felszín feletti urbánus univerzum a felszínesség tartománya (amennyiben épp a szellemet, a szellemi tartalmakat nélkülözi). A fekete-fehér vizualitás emellett a blues-rock (egyik) hőskorának – illetve az együttes indulásának – mediális környezetét is felidézi. Mindenesetre az egyik ilyen jelenetben szólaltatja meg „a Jagger nevű filozófus” (©Gregory House) a szájharmonikáját. Ezt csak azért hozom szóba, hogy sajnálkozzam: az alig néhány hang alkotta szólam éppannyira emlékezetes, amennyire nincs kompetens szavam rá. (Halmai Tamás)
