Kedves, kellemes családi sorozat a Durrellék (más fordításban: A Durrell család – The Durrells, 2016–2019). A Gerald Durrell Korfu-trilógiájából készült, de a neves zoológus memoárjától el-elrugaszkodó négy miniévad a két háború közti utolsó békeévekbe invitálja a nézőt. Egy özvegy angol anya négy gyermekével 1935-ben Korfu szigetére költözik – elsődlegesen az olcsóbb élet reményében, mélyebb magyarázati szinten egy szabadabb, levegősebb, derűsebb létezés vonzásában. Mindkét ígéret valóra válik. Az eredmény: bájos vígjáték drámai elemekkel, szerethetően eleven karakterekkel és változatosan tanulságos kalandokkal – a fasizálódó Európa peremén.
A második évad eseménydús záróepizódjába sok mindent szuszakolt aggályosan a rendezői arányérzék. A fényképezés puhává szűrt színei és a mind kreatívabb kameramozgás hathatós esztétikumot komponál ebbe a türkiz világba. Szerelem, féltékenység és elválás; késelés hirtelen haragból és egy időben születő életek… Emellett a kalitkás-rózsabogaras ember furulyával: meseszerű betét. Zoltan (egy török fiatalember) fölbukkanása a népek közti civódás tematizálására ad lehetőséget a későbbiekben (az ötödik rész angol–görög krikettviadala is e problematikát hozta felszínre). A templomi ortodox keresztelés aktusa a zárlatban pedig metafizikai dimenziót lobbant a látottak köré.
Végső soron azonban, mint a sorozat egésze, ez a rész is a tudomány dicséretére szegődik. A kiskamasz Gerry által ökoszisztéma-védelmi megfontolásból befogott vidrapárnak végre utódai születnek – amit a szigeten élő tudós, Theo Stephanides így kommentál: „Egy új tudomány előfutárai vagyunk. Megkezdődött a természetvédelem.” Szigorúan véve a természetvédelem talán nem önálló tudományterület – inkább alkalmazott metatudomány, avagy gyakorlatorientált interdiszciplína. Ráadásul olyan zóna, melyben a laikusoknak is (s e kategóriába hovatovább minden földlakó beleértendő) cselekvési felelősségük van. A huszadik században meglóduló technológiai modernitás és a bolygó népességének fokozott növekedése – párhuzamban a globalizáció folyamataival – csak nyomatékosítja ezt a felelősséget. Sem européer habitus, sem világpolgári létmód nem képzelhető el ökológiai tudatosság nélkül.
Szintén e részben Theo egy házi szimpóziumon holdra szálló emberiséget vizionál 1970-ig – mai szemmel persze mulatságos, ahogy a hallgatóság mulat a fantazmagórián. Később az első röntgengép beszerzése és a tűzoltóállomás korszerűsítése is arra mutat: a hellén hagyományok emlékezete és a tengeri horizont világossága jelképes – a teljes emberiség sorsára kivetülő – érvénnyel fogja közre a Durrell család életét átjáró tudományos és technikai kérdéseket.
A természet elhivatott tisztelete, az ismeretterjesztés kibontakozó ambíciója, a művészetek bohém liberalizmusa és a nemzetek-nemzetiségek közti békés kooperáció evidenciája (a multikulturalitás felvilágosult távlataival) éppúgy sugárzik ebből a 26-szor háromnegyed órából, mint az összetartozás, a törődés és a hűség értékvilága. „Bárcsak olyan család lennénk, akik mindent megbeszélnek” – sóhajt az epizód elején Louisa. „Olyanok vagyunk” – csodálkozik rezignáltan Margo. A néző nem csodálkozik, hanem okul a példából. (Halmai Tamás)
