„What’s goin’ on, Leo?” Toby Ziegler (s02e18)
„And yet, the dawn is ours before we knew it. Somehow we do it.” Amanda Gorman: The Hill We Climb
Ül egy ember az irodájában, és pattogtat egy labdát. Padló, fal, kéz. Padló, fal, kéz. Padló, fal, kéz. Néha felirat szakítja meg a jelenetet, hogy tudjuk: eltelt egy éj, és még egy, és még egy… Az elnök emberei második évadának 18. része (17 people) ilyen unalmasan indul, mondhatnánk. Ha nem volna kontextusa a jelenetnek – s ha ez a néhány perc nem Richard Schiff kongeniális monodrámája volna. (Nem szólva a kameramozgásról, a vágásról és világításról, a zenei aláfestésről és John Spencer társalakításáról.) A kontextusba bele kell értenünk a Schiff játszotta kommunikációs igazgató, Toby Ziegler epizódról epizódra árnyalódó személyiségét (különös tekintettel vitájára az elnökkel ugyanebben a részben). Toby figurája legalább két későbbi, ikonikus sorozatszereplőt is megelőlegez: testtartását és gesztusnyelvét Adrian Monk habitusa értelmezi újra, autonóm intelligenciája és mizantróp humanizmusa Gregory House karizmájában nyer új jelentést. (A töprengést és stresszoldást egyaránt segítő labdát is House kezében látjuk viszont.) Aligha értenénk félre a Ziegler-figura jelentőségét, ha olyan eszmetörténeti alakzatok felől értelmeznénk, mint Hamvas esszéje Arlequinről, Földényi F. László melankóliakötetei vagy Báthori Csaba Melankólia című szonettsorozata. E pár perc fölidézése is sejtetheti, hogy a sorozat bőven megérdemelne egy komplex, monografikus elemzést – magyar tollból is. Akár kollektív hermeneutikára, interszubjektív interpretációra is sor kerülhetne: ha pusztán az interneten föllelhető videókhoz és cikkekhez fűzött kommenteket átfésülnénk és feldolgoznánk, máris igen sokat tudnánk meg a befogadói szokásrendről, de akár új értelmezési irányok is nyílhatnának.
A történet számtalan részlete és vonatkozása kínálja magát elemzésre, értelmezésre. Aaron Sorkin dialógustechnikája (retorikai és kommunikációs szempontból). A karakterépítés és jellemfejlődés esetei (ahogy például Donna Moss öntudatos komikából drámai hősnővé emelkedik). Az In God we trust nemzetépítő alapvetése és a szekuláris állam koncepciója közti ellentmondás tematizálása több helyütt. Művészek és művészetek megjelenése: a Carol of the Bells kompozíciós szerepe (az s02e10 katartikus fináléjában); az elnök viszonya a kortárs izlandi zenéhez; a költőnő, aki Tobyból addig nem látott lelki vonásokat csalogat elő stb. A hatásesztétikai mértéktartás (pl. sem állatok, sem kisgyerekek nem működnek közre a néző rokonszenvének elnyerésében). Fordított cameók: színészek, akik itt váltak szélesebb körben ismertté, s később saját sorozatban bizonyítottak (Lisa Edelstein – Doktor House, Emily Procter – CSI: Miami helyszínelők, Mary-Louise Parker – Nancy ül a fűben stb.). A motivikus megalkotottság (avagy zenei strukturáltság) – pl. a Bartlet-féle „What’s next?” kérdés Josh szájából a műtőasztalon; vagy ahogy Bartlet zsebre teszi a kezét, és mosolyogva oldalra fordul a második évadzáróban; vagy a párbeszédekben ismétlődő mondatok (mint a sosem identikus visszatérés mintapéldái) stb. A hátrányos helyzetű csoportok (nők, melegek, feketék, latinók, siketek, indiánok…) jelenlétének alakulása. A demokraták (és/vagy liberálisok) és a republikánusok hagyományos szembenállását érvénytelenítő belátás: hogy ti. nincs döntő civilizációs különbség (azaz nemcsak esztétikai hatással, de közgondolkodás-formáló eréllyel is számolnunk kell)…
Véletlenszerűen újranézve egyes epizódokat vagy jeleneteket, mindig találni új és új finomságot, geget, jelentékenységet – a valós földrajzi arányokat eltorzító Mercator-térkép világszemléleti hozadékától Donna Kafkát és Örkényt egyszerre megidéző „dobozolásán”, vagy a filozófusokat zanzásító önismereti kurzus szatíráján át egy, a narratívát is befolyásoló gyászeseményig: egy epizódzáró jelenetben az elnökre kívülről, az ovális iroda üvegajtaján keresztül látunk rá, miközben tájékoztatják egy halálhírről – a megrázkódtatásról csak hitetlenkedve félrebiccenő feje tanúskodik, szavak nélkül, néhány másodpercben, megindítóan. Még a Sorkin nélkül készült utolsó évadok sem okoznak komolyabb csalódást. A szabadságba, az igazságba és az igazságosságba vetett hit megroppanásának világkorszakában, ha a józanság civilizációépítő kompetenciájához ragaszkodunk, nemcsak méhzsongásra, Hölderlinre és civil jóakaratra van szükségünk, hanem az olyan direktebb eszményekre is, melyeket elindulása óta ajánl figyelmünkbe Az elnök emberei. Ilyen kulturális színvonalon a biztatást is magasabb rendűnek érezzük. S ma nagyobb szükségünk lehet rá, mint húsz éve volt. Hátha a szavak méltóságának megújítása a világ identitásának újrarendezéséhez is elvezet majd. Hogy mondatainknak ne csak alanya, de megszólítottja is legyen. – Vö. Sam: „Az elnöknek beszélnie kell a kormányzóval.” Josh: „Miért?” Sam: „Hogy aztán elmondhassa, hogy beszélt a kormányzóval.” (s03e04) (Halmai Tamás)
