Mi történne, ha Star Wars-ot, a Mass Effect-et, és az Alient beledobálnánk egy nagy lábasba, és jól összekevernénk? Elsőre lehet, hogy furán hangzik ez a kombináció, de a végeredmény, amelyet esetünkben kapunk, egy igazán „tökös” űropera. Drew Williams neve szerintem sok olvasónak ismeretlenül csenghet. A szerző bemutatkozó regénye a Gazdátlan csillagok, amely az Agave kiadó gondozásában jelent meg.

Általában nem szeretem az olyan köteteket, amelyek borítóján feltüntetik, hogy ilyen-olyan jó, mert az az elvárásokat jócskán feltornázza. Persze, érthető, hogy marketingfogásról van szó, de sok esetben azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ilyen kötet vagy teljesen átlagos, klisék tömkelege, vagy csupán koncepció szintjén működik, azonban a kivitelezése eléggé megkérdőjelezhető. Nos, kijelenthetem, hogy ebben az esetben jogosak voltak a pozitív „előrejelzések”.

Jane Kamali a világűrt járja, amelyet száz évvel azelőtt technikailag szinte lenullázott az Impulzus. Ez egy olyan esemény volt, amely szinte minden elektronikus és/vagy fejlett technológiai eszközt egyfajta sugárzásnak köszönhetően tönkretett, ezzel véget vetve az évszázadokig tartó háborúskodásnak a galaxisban. Természetesen maradtak olyan világok, amelyeket kevésbé érintett ez az esemény, így most ezek a szekták igyekeznek megszerezni a hatalmat a világban. Jane feladata, hogy olyan gyermekeket gyűjtsön össze, akik a sugárzásnak köszönhetően különleges képességekkel bírnak, mint például a telekinézis. Ő és a szektája (az Igazak) úgy véli, hogy a gyerekek segítségével képesek lesznek az Impulzus visszatértét megakadályozni. Egy másik szekta, a Pax eközben igyekszik egy olyan hadsereget felállítani, amivel minden más szektát/bolygót elsöpörhetnek vagy magukba olvaszthatnak, hogy agymosás útján katonákká alakítsák a világűr népességét (ahogy azt a Borg tette a Star Trekben). Kamali a küldetése során rájön arra, hogy a Pax szintén igyekszik a különleges gyerekeket felhasználni, azonban egy jóval nagyobb terv nyomára is rábukkan, mégpedig arra, hogy az ellenséges szekta olyan játszmába kezdett bele, amely elsöpörheti az összes életet a világban. Elindul a versenyfutás az idővel.

Williams jó érzékkel nyúlt a hagyományos és modernkori űreposzok kelléktárához. Ha az egyes karakterek nem is túl szimpatikusak, de abban biztosak lehetünk, hogy megértjük motivációikat, és alkalomadtán az alkotó csavarint is rajtuk egyet. Az akciójelenetek leírásai feszesek, de jól követhetőek. A világépítés fokozatos, nem túl leterhelő az olvasó számára. Természetesen számtalan apró kikacsintást is felfedezhetnek a popkultúra rajongói: például az Igazak szektájának Mesterséges Intelligenciáját John Henrynek hívják – mint a Terminator: Sarah Connor krónikái-nak egyik MI karakterét. A regényt mindenképpen ajánlom az olvasók figyelmébe, nem fog csalódást okozni. Várjuk a folytatást! (N. Juhász Tamás)