Ismét megjelent a Tükör és füst. Az első kiadás óta világossá vált, hogy Gaiman novellái előkelő helyet foglalnak el a posztmodern populáris irodalom aktív kánonjában.
Emlékezzünk csak, ebben a kötetben szerepel a zseniális Hó, üveg, alma, amely a mostohakirálynő szemszögéből írja újra a Hófehérke-történetet. Ezt az alkotást immár kétségkívül a legprofibb újraírásokkal – és Angela Carter másodmeséivel – egy lapon kell emlegetnünk. Nem lehet megunni, sokadszor is működik. Jobb, mint A terror meséje.
Gaiman joggal jegyezte meg: „Szívesen gondolok rá úgy, mint egy vírusra: ha elolvastad, sosem leszel képes ugyanúgy tekinteni az eredetire.” Már csak azért sem, mert a mese egyik szerepköre sem marad identikus, még a mérgezett alma vagy a feltámasztó csók toposzát is ideértve, mégis mindegyikre ráismerünk. Ugyanakkor szimpatikus módon szakít a mesék pszichologizáló értelmezési vonulatával.
A Hó, üveg, alma előadásszöveg helyett elhangzott egy mítoszokról és tündérmesékről szóló nemzetközi konferencián – elementáris hatást keltve. Ehhez nagyban hozzájárulhatott az, hogy a retrospektív elbeszélés (a mostoha már sül a kemencében) olyan műfajközi térbe helyezi az eseményeket, mely például a horror-, vagy vámpírtörténetek beszivárgásaitól sem mentes.
A novella egyetlen kérdésre adott válaszként olvasható: „miféle teremtmény ő?” A történet végkifejletéből arra lehet következtetni, hogy a Hófehérke-mítosz egy olyan variánsával állunk szemben, amely a mostoha halálával veszendőbe ment. Illetve egy olyannal, amely eszerint eltűnt a fennmaradt verzió miatt, ám mégis ez lehetett az „igazi”. S ehhez a feltámadáshoz jól illeszkedik a vámpírfigura szerepeltetése (kontaminálása a Hófehérke-alakkal), mely maga is ezt az attribútumot képviseli.
A Hó, üveg, alma megindult a halhatatlanná válás útján, de a teljes kötet korunk egyik legrelevánsabb megoldási lehetősége arra, hogy miképpen lehet a történetmesélés egyszerre exkluzív és laza. Gaiman mestere ennek a nyitott alkotástechnikának. (H. Nagy Péter)
