C. J. Sansom: Egy bűnös siralmai
„A fejemet ingattam. Az igazság az, hogy nem tudtam, Krisztus teste és vére vajon jelen van-e a misén, vagy sem, és nem is nagyon érdekelt. Azt viszont gonoszságnak véltem, hogy emiatt hétköznapi emberek rettegve éljék életüket.” Pedig Sansom Shardlake-sorozatának hatodik kötetében, az Egy bűnös siralmaiban a rettegés, a bizonytalanság a mindennapoknak éppúgy jellemzője, ahogy VIII. Henriknek a szeszély. Az ország hajóját hullámverés csapkodja minden oldalról, a legnagyobb fenyegetést mégis a kormányos jelenti, aki néha úgy fest, maga keres vagy kavar újabb örvényeket, vagy gyújtja lángra a vitorlát, ha a vihar már csitulni készül.
A hírhedt Tudor király uralkodásának utolsó évében járunk, amikor az önkényúr korlátlan hatalma végül saját testének és betegségének zátonyán feneklik meg. És ahogy körbenéz, minden oldalon ellenséget talál. Mi lesz Eduárd herceg öröksége? Egy nem csak kívülről, de belülről is lángoló ország? Hisz London éppúgy a konzervatívok és a radikálisok táborára oszlik, mint egész Anglia, ahhoz pedig, hogy az ember ropogó rőzse magasában egy máglyán találja magát elég annyi, hogy kétségbe vonja a már emlegetett „átlényegülést”, azaz, hogy a kenyér és a bor ténylegesen Krisztus testévé és vérévé változik a misén.
Matthew Shardlake jogász ilyen körülmények közt keveredik a legmagasabb politikai játszmákba, amikor az uralkodó hatodik felesége, Parr Katalin is veszélybe kerül: ellopják személyes, a protestantizmus szellemében íródott vallomását, az Egy bűnös siralmait, ami nem is annyira a tartalma miatt jelent halálos fenyegetést a királynéra, hanem azért, mert a férj nem tudott a kényes hittételeket is érintő irományról. Shardlake feladata lesz, hogy megpróbálja előkeríteni a Siralmakat, és hogy megmentse a már egyébként is célkeresztbe került Katalint a konzervatívok fenyegetésétől.
Sansom regényének újrateremtő, interart önreflexiói adják tényleges poétikai mélységét, melyek egyszersmind a kötet műfaji jegyeinek visszatükröződéseiként is értelmezhetők. A mű számos pontján rémlenek fel különböző portrék és falfestmények, amelyek egyrészt megragadják a történelem egy apró szegmensét, magukba sűrítve annak valamilyen állapotát, másrészt – jellemzően a megrendelő szándékának megfelelően – sokszor idealizálják is önnön tárgyukat. Tehát megragadnak egy, már az elkészülésük pillanatában is elmúlt állapotot, és azt sem a valóságnak megfelelően teszik, annak csak egy variánsát adják. S amit elmondtunk a festményekről, az érvényes a történelmi regényre is, hiszen az ismert történelmi események köré szőtt kitérők révén mindig a múlt egy – nem mellesleg érvényes – variánsa teremtődik meg, mivel azt sem támogató, sem cáfoló történelmi feljegyzés nem áll a rendelkezésünkre. Mindez a művészet érdeme is egyben: nem másol, de újat teremt.
Sansom „festményeinek” poétikai értékét az adja, hogy egy mára már meg nem tekinthető palota – a Whitehall; 1698-ban égett le – falára készültek, s csak másodlagos másolatokról ismerjük őket. Tudunk hát Holbein munkájáról, tudjuk hol állt, sőt, a másolatok révén jórészt azzal is tisztában vagyunk, hogyan festett. De a festményeket maradéktalan valójukban nem ismerjük – ahogy a múltat magát sem. Sansom tehát az irodalom biztosította eszköztár által újrateremti a múlt bizonyos szegmenseit, úgy, hogy azok bár kétségkívül csak variánsok, mégis cáfolhatatlan érvényűek. Ráadásként, az irodalom médiuma révén a kép az egyes olvasókban is újrateremtődik, a meglévő (szöveg)keretek mentén, esetleg tovább élesítve a Holbein alkotásairól készített másolatok adta minta szerint. Mindazonáltal a denotátum már fel nem kereshető, csak konnotatív módozatai élnek. És Sansom regénye révén bennünk újabb festmény- s egyszersmind történelemvariánsok készülnek, olvasónként, de mindig érvényesen, végtelenül. (Baka L. Patrik)
