Komolyan úgy gondolta, hogy természetes okok következtében halt meg?
Különös időket élünk.
Az elmúlt évtizedben hatszor kellett kibővítenünk a »természetes« szó jelentését.
Max Gladstone már a könyv belső hátlapján ironizál, hiszen a szokásos életrajzi adatokon túl megtudjuk róla, hogy „összetört egy biciklit Angkovartban és ledobta magáról egy ló Mongóliában.” A regényben elejtett hasonló poénok nagyot tudnak ütni, ha figyelmesen olvasunk. A könyv egyébként is igényes, tapasztalt olvasót kíván, aki az íróval együtt gondolkodik; e nélkül úgy éreznénk magunkat, mint akit újra és újra félre akarnak vezetni.
„Túl sok részletből kell összeállítanunk a képet” ‒ mondja az egyik szereplő a történet derekánál, s az olvasó maga is úgy érzi egyes részeknél, mintha New York túldíszített karácsonyfáján kellene megkeresnie egy meghibásodott égőt, amit a több ezer másik tökéletesen eltakar. Az izgalmas keresés töménytelen akciójelenettel dúsul, ami aztán egy százoldalas végjátékban teljesedik ki.
Az elbeszélő több szereplő útját követi párhuzamosan. Bár a regénybeli idő néhány nap, annyi minden történik ezalatt a karakterekkel, hogy megkérdőjeleződik, vajon ebben a világban is csak huszonnégy órából áll-e egy nap. Továbbá a gyakori nézőpontváltások is kinyújtják az időt. A végjátékban aztán a nézőpontváltásokat az író profin szabja egyre rövidebbé a feszültség fokozása érdekében.
A történet egyedi hangulatát a sokféle mágikus lény adja, melyek elsőre úgy hathatnak, mintha különböző történetekből mazsolázta volna ki őket az író, s szórta volna őket a mi világunkba. Így kapjuk meg azt a metropoliszt, amelyben istenek, a Tudást birtokló Mesterek, vámpírok, kocsis nélküli lovas fogatok, vízköpők, Justiciát szolgáló Feketeruhások az író bravúros összegyúrása során tökéletesen megférnek egymás mellett.
Gladstone világában a pénznek nincs értéke, helyette a szerződéseket éppúgy a lélekenergia köti, mint ahogy pénz helyett érmébe lehelt lélekanyag szolgál fizetőeszközül. Mint valami mágikus tőzsde működik a rendszer, s bankként az istenek. S mivel ilyen nagy szerepet tulajdonítanak a szabályoknak és azok betartásának, természetes, hogy vannak, akik megpróbálják ezeket kikerülni, még a korrupció is felüti a fejét egy-egy oldalon.
A Tudás a regényben nem mást jelent, mint tanult mágiát. Halandók, akiknek tehetségük van a Tudáshoz, az égbe nyúló Titkos Iskolában szerezhetik meg diplomájukat, s válhatnak Mesterekké, Mesternőkké ‒ ez által istenekhez hasonlóan bírnak a varázslással. A könyv a mágiát a jogrendszer bonyolult hálózatán keresztül értelmezi. Az istenek szerződéseket kötnek a halandókkal, szeretetért, tiszteletért és hitért cserébe hatalmat ruháznak át rájuk.
Az istenek éppúgy meg tudnak halni, mint az emberek, azonban halálukkal nagy csapást mérnek a földre. Egy halott istentől kapott erő, energia, vagy esetünkben a Kos Tűzistentől kapott hő csak a holdtölte végéig látja el a várost, aztán elveszik. Kos halálának felderítésébe, a Tűzisten feltámasztásába az egyik legnevesebb máguscéget is bevonják. Tara Abernathyt bízzák meg az ügy kiderítésével, s így a legtöbb figyelmet neki szenteli az író. Az ő karaktere a legkimunkáltabb, a többiek hozzá képest csak a cselekmény előbbre viteléhez statisztálnak, így ezen karakterekhez az olvasó nem kötődik érzelmileg. Tudjuk azonban, hogy az író már a sorozat következő részén dolgozik, s így a jövőben lehetőség nyílik arra, hogy a mellékszereplők története is részletesebben kifejtődjék.
Max Gladstone epikus fantasy sorozatának első része úgy hat az olvasóra, mint a regénybeli emberekre a vámpírharapás, drogként, függőséget okozva, amellyel szívesen adagolnánk túl magunkat. (Vida Barbara)