Az időparadoxonok felvonultatása közkedvelt írói eljárás, de a 20. század közepe óta megkerülhetetlen, hogy minden olyan konstrukció kérdéses, amely figyelmen kívül hagyja a kvantummechanikát. Az időutazás révén – mivel minden pillanat potenciális elágazási pont – végtelen számú alternatív történelem hozható létre. Az előidézett változtatások új alternatív világokat eredményeznek, s ezek között a kommunikáció vagy átjárási lehetőség akkor szakad meg, amikor meghozzák a jövőt befolyásoló döntéseket. Mindez a multiverzum – a szerteágazó történelmek hatalmas panorámája – olyan leírásához vezethet, mely tudományos szempontból is korrekt és hallatlanul izgalmas. Ha ebből a szempontból vesszük szemügyre Wesley Chu Időrabló című regényét, érdekes dologba ütközünk.
Az alapszituáció a következő: az időutazás felfedezése lehetővé teszi, hogy az ún. kronotropok a múltból ritka technológiai eszközöket szállítsanak át a jelenbe, méghozzá úgy, hogy nem változik meg az idővonal. (Pontosabban az apróbb hullámok kisimulnak, a nagyobbak megváltoztatják a kronofolyamot, de ez alig fordul elő.) Főhősünk – megszegve az időutazásra vonatkozó törvényeket – áthoz egy nőt, s ezzel váratlan eseményeket indít el a jövőben. A mű közepe táján a kettejük párbeszéde az egyik olyan szöveghely, amely konkrétan az időutazás mikéntjére vonatkozik, s ez érdekes fejleménnyel zárul. „Hogyan lehetséges az időutazás?” – teszi fel a kérdést a tudós hölgy. „Fogalmam sincs” – hangzik a tömör válasz.
Ez nem rossz poén, és figyeljük csak, mivel érvel a kronotrop: „Én felhasználó vagyok, nem pedig a megalkotó. […] Vannak, akik megalkotják a technológiát, míg mások, hozzám hasonlóan, használják azt. Az ember nem él elég ideig ahhoz, hogy mindkettővel tisztában legyen.” Ez a részlet remekül szemlélteti korunk átlagemberének gondolkodásmódját és a felhasználói társadalom egyik alapelvét. Szinte mindenki használ számítógépet, mégis csak kevesen tudják, hogyan működik. A bonyolultabb technológiák esetében ez feltétlenül így van, s ennek megfelelően a kronotrop is csak annyit tud az időutazásról, hogy kvantummechanikai alapja van.
Bár a tudományos magyarázat részleges megkerülésével az Időrabló elkanyarodik a hard science fiction egyik kiindulópontjától, ez a manőver úgy is felfogható, hogy – szó szerint – a technológia megalkotóiról áttevődik a figyelem a felhasználóra; ezzel viszont a működésmódra tett utalások arra késztetik az olvasót, hogy másutt keresgéljen magyarázat után. Vagyis a regény – és ez nem paradoxon – éppen ebben a résben alapoz meg egyfajta tudományos kíváncsiságot. Mindez úgy is érthető, hogy az időutazás alapelve túlmutat a fikció keretein, ám ha nem így lenne, akkor lemondanánk a fikcióról. Az Időrabló éppen ezért science és fiction kapcsolatának fellazításán keresztül a tudományos fantasztikum létmódjáról is beszél. (H. Nagy Péter)
