Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről
Neil Gaiman új könyve meglepetést okozhatott számos olvasónak. A Kilátás az erkélyről című kötet ugyanis nem regény, nem novelláskötet, de még csak nem is gyermekkönyv. Olyan írásokat tartalmaz, melyek a non-fiction témakörébe sorolhatók. A könyv hátlapja esszékötetként definiálja az opust – ezzel akár egyet is érthetünk –, de még véletlenül se higgyük, hogy valamiféle homogén és unalmas alkotást tartunk a kezünkben. A Kilátás az erkélyről nem is állhatna távolabb ettől – sem műfajilag, sem tematikailag.
Mi is ez a könyv? Gondolatok, reflexiók gyűjteménye az írásról, a filmekről, a képregényekről, a könyvesboltokról, a zenéről, a történetmondásról és még ezer más dologról. Találunk itt megnyitóbeszédeket, díjátadón elhangzott köszönőbeszédeket, előadások átiratait, könyvekhez írt előszavakat, bevezetőket stb. Ezen műfajok közös jellemzője, hogy általában halálosan unalmasak és teljesen érdektelenek – az ember sokszor át is ugorja őket, és már az elolvasásuk gondolatától is elálmosodik. A Kilátás az erkélyről mégis az egyik legérdekesebb Gaiman-könyv.
Gaimant általában a történetmesélés mesterének tartják – erre többször reflektál is a kötetben –, és bizony a non-fiction szövegekben sem tagadja meg magát. Nem tud úgy leírni egy bekezdést, hogy nem legyen benne egy olyan sztori, amiből mások egy háromkötetes regényt írnának. (Ez talán túlzás, de nem akkora, mint hinnénk.) A bevezetők, megnyitóbeszédek stb. mind a jellegzetes gaimani stílusban szólalnak meg. Ott van bennük mind az az éleslátás, játékosság, irónia, amiért a szerzőt szerethetjük.
Vagyük például a kötet elején szereplő „Négy könyvesbolt“ c. írást, mely egy könyvesboltokról szóló antológia előszava. Ahelyett, hogy az ekkor szokásos sablonokat alkalmazná, Gaiman inkább sorra veszi azokat a könyvesboltokat, melyek „azzá tették, aki“. A rövid, flashbackszerű felvillanásokból szinte láthatatlanul egy történet kerekedik, melyben mindenki magára ismer, aki a könyvek szerelmese. És bár egy szó sem esik az írásban az antológiáról, aminek az elejére került, a bevezető mégis teljesíti a feladatát: a befejezése után könyvesboltokról szóló történeteket akarunk olvasni.
Persze Gaiman régi olvasói már ismerik a szerző eme arcát, hiszen jó szokása, hogy a saját könyveibe is ír elő- és utószavakat, melyek sokszor legalább annyira érdekesek, mint maguk a történetek. Gaiman egyike azon kevés íróknak, akik sajátos stílust teremtettek. Hogy ez a „gaimani stílus“ miből áll össze, azt nagyon nehéz lenne megmondani, de ezt a könyvet olvasva magával a szerzővel gondolkodhatunk el rajta. Az írásokat olvasva aztán kirajzolódik előttünk egy nagyon határozott alkotói magatartás és ars poetica, mely a mindenütt jelen lévő iróniának és kikacsintásoknak köszönhetően soha nem lesz szájbarágós, sem erőltetett.
Gaiman-rajongóknak kötelező ez a könyv, ez egyértelmű. De ajánlhatjuk mindenkinek, aki valaha elgondolkodott azon, honnan jönnek a történetek, miért is jó olvasni, vagy miért fontos a képzelet.
De adjuk oda ezt a könyvet annak az ismerősünknek is, aki szerint a fantasztikus irodalom egyfajta másodrangú irodalom, eszképizmus, menekülés a valóság elől, mely maximum a gyermekek érdeklődésére tarthat számot. Meg fog lepődni. (Hegedűs Norbert)
