Sylvain Neuvel: Alvó óriások
Az utóbbi időben joggal vált népszerűvé egy olyan regénytechnika, amely a science fiction extrapolációs lehetőségét és a dokumentarista jelleg archivációs képességét kapcsolja össze. Ezekben a művekben általában a túlélők szemszögéből látunk rá valamilyen jelentékeny, sok esetben posztapokaliptikus eseménysorra.
Idézzünk fel néhány példát. David Mitchell Felhőatlasz (2004) c. regényében az ötödik rész, a Szonmi-451 oriszon-tanúsága interjúformában közölt antiutópia 2144 sorsdöntő eseményeiről, melyek egy, a rabszolgaként tartott klónok embertelen kizsákmányolása ellen fellépő csoport tevékenységével kapcsolatosak. A szóban forgó technológia etalonjának számít természetesen Max Brooks Zombiháború (World War Z) c. alkotása (2006), amely interjúkötet az emberiséget csaknem kipusztító járványról. Kötelező darab, a műfaj megkerülhetetlen mérföldköve. Hasonló struktúrájú Daniel H. Wilson Robokalipszis (2011) c. műve, amely a mesterséges intelligencia uralomra jutásának lehetőségeiről szól. (Érdemes megemlíteni, hogy a sok áltudományos marhaságot összeirkáló Nemere István 1977-es regénye, A Triton-gyilkosságok is valami hasonlóra épült: a szöveg jegyzőkönyvekből áll, melyek egy 25. századi fiktív expedíció körül forgó nyomozás dokumentumai.) És így tovább.
Ebbe a kontextusba illeszkedik Sylvain Neuvel első, mindjárt nagy sikerű regénye, az Alvó óriások. A történet beszélgetésekből, újságcikkekből, naplóbejegyzésekből áll. A fragmentumok közötti kapcsolat a komplementaritás elvét működteti, vagyis a részek kiegészítik, továbbfűzik egymást. A megosztott perspektíva érdekessége továbbá, hogy az egyiket a másik felől vagy a másikra vetítve értelmezheti az olvasó, ily módon támpontokat nyerhet az események összeillesztéséhez. A regény ugyanakkor remekül használja ki az ebből adódó vakfoltok keletkezését is; amire nem látunk rá, annak kiderítéséhez egy következő nézőpontra van szükség (ezt jól példázza a mű végén elsütött poén). Mindemellett az óriási testrészek összerakása allegorikusan le is képezi a mozaikhatást, vagyis amivel a szereplők foglalatoskodnak, az lényegében megjelenhet a befogadás alakzataként is. Egyáltalán nem véletlen tehát Neuvel első könyvének bombasikere.
Levezetésképpen megemlítendő, hogy az említett narratív megoldások filmekben is felfedezhetők. Gondoljunk például a True Detective (A törvény nevében) első évadának (2014) parádés szerkezetére, mely nagyban hozzájárult a széria működéséhez (pl. azzal, hogy az idő megkettőződése miatt McConaughey-nek és Harrelsonnak dupla karaktereket kellett alakítaniuk). Vagy ne feledjük a kiváló District 9 dokumentarista eljárásait, melyek a sci-fi filmek dramaturgiáját szokatlan módon rendezték át. A töredékességet ráadásul Blomkamp alkotása is produktív módon kezelte. Például a történetvégi párharc egy graffiti előtt zajlik, melyből csak a NAME szó látszik az épület romossága miatt, de nem tudjuk meg, kinek-minek a nevét idézte a falfirka (amely immár jelöltjét vesztett jelölő). Majd pár perc múlva a főszereplőről azt állapítják meg a híradóban, hogy pusztán egy név, amely szerepet játszott a történelemben. A képi elem ily módon előrevetíti a főhős identitásának elkülönböződését. A név elválasztása a személytől (jelölő a jelölttől) egyben jelzi, hogy az átváltozás következtében Wikus Van De Merwe már nem emberként, hanem idegenként él tovább. De ez már egy másik akta… (H. Nagy Péter)
