Paul Tremblay: Szellemek a fejben
Paul Tremblay nagyszerű, Bram Stoker-díjas (a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást) regénye első látásra egy klasszikus ördögűzős narratívára épül. A tizenéves Marjorie – állítása szerint – hangokat hall a fejében, és ezek a hangok időről időre sokkoló cselekedetekre veszik őt rá. A család – az apa ösztönzésére – a katolikus egyházhoz fordul segítségért, amelynek papja ördögűzéssel próbál meg segíteni a lányon. E különös eseményeknek az szolgáltat még bizarrabb hátteret, hogy a rituáléra egy valóságshow keretében kerül sor.
Számos klasszikus és modern rémtörténetből (E.T.A. Hoffmanntól Stephen Kingig) ismerős lehet az a jelenség, amit Bevezetés a fantasztikus irodalomba c. könyvében Tzvetan Todorov habozásnak nevez. Ennek lényege, hogy a szöveg oly módon manipulálja olvasóját, hogy az nem tudja eldönteni, az eseményekre van vagy nincs természetes magyarázat. Ez figyelhető meg Tremblay regényében is, ahol a szöveg szépen játszik velünk, miközben eldönthetetlen marad: Marjorie-t tényleg megszállta valami, vagy viselkedésének oka inkább pszichikai eredetű (netán tudatosan vezeti félre a környezetét).
Bár az olvasói habozást kiváltó lebegtetést olyan finoman alkalmazza Tremblay, hogy az akár önmagában is elvinné a hátán a regényt, annak érdekessége mégsem merül ki ebben. Az író olyan csavarokat iktat be a narrációba, amelyek révén a szöveg még mélyebb és hátborzongatóbb jelentésekkel gazdagodik. Az eseményeket Marjorie húga, Merry meséli el tizenöt év távlatából. Az időbeli távolság már önmagában is fokozza a bizonytalanságot (nem lehetünk benne biztosak, hogy minden úgy történt, ahogy az akkor nyolcéves Merry visszaemlékszik rá), és erre rátesz egy lapáttal, hogy a beszámoló elsődleges címzettje egy bestsellerszerző, aki (sejthetően egy szenzációvadász) könyvet akar írni az egykori ördögűzésről, s akinek az esetről összegyűjtött információi nem mindig csengenek egybe Merry visszaemlékezéseivel.
Merry narrációját időnkét egy Karen nevű hölgy blogbejegyzései szakítják meg, amelyek a popkultúra és a divatos elméletek kontextusában próbálják meg értelmezni a tizenöt évvel ezelőtti valóságshowt (amely a kellően többértelmű A megszállottság címet viseli), lépten-nyomon utalva annak konstruált jellegére. E blogbejegyzések valódi csemegét jelenthetnek a bölcsészeknek, de időnként Merry narrációjában is találkozunk olyan gondolatokkal, amelyek a legújabb médiateóriák egyes belátásaival lépnek párbeszédbe. Pl. „[Ú]gy emlékszem vissza erre a jelenetre, mintha lassított felvételben játszódott volna le. Életem egy műsoros videókazetta, amit lassabb lejátszási sebességgel elemzek ki szenvtelenül.” (201.)
A média általi közvetítettség kérdése kulcsszerepet játszik a regényben. Folyamatosan azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk kivonni magunkat e közvetítettség alól, pontosabban e közvetítettség nem teszi lehetővé, hogy hozzáférjünk valamiféle autentikus vagy megnyugtató jelentéshez. Egy idő után még afelől is kétségeink támadnak, hogy talán nem is Marjorie-t szállta meg valamiféle démon (jelentsen ez bármit is), sokkal inkább a vallási fanatikus apát, vagy a későbbiekben horror-rajongóvá vált húgot.
A Szellemek a fejben meglepően komplex regény. Nemcsak a média manipulatív hatalmáról és a vallás leple mögé rejtőző emberi butaságról szól, hanem sokat elárul nekünk a popkultúra természetéről is. Mert – ahogy Karen írja a regényben –, ha Marjorie-t nem démon szállta meg, akkor talán „a popkultúra hatalmas, csodálatos és rettenetes réme költözött bele” (106.). És azért a kettő nem ugyanaz. (Keserű József)
