Richard Morgan: Az acél emléke
Sötét és kegyetlen világ, egy (anti)hős, akivel nehéz azonosulni, sok káromkodás, több liter vér. Főképp ezek jellemzik a fantasynek azt a – grimdarknak is nevezett – vonulatát, amelynek tengelyén Richard Morgan Az acél emléke c. regénye is elhelyezhető. Morgan hozza, amit egy grimdarktól elvárunk, s mindezt helyenként némi saját ízzel is megfűszerezi.
A felütés például határozottan biztató.
Ringil pallosának leírása a regény első oldalán az egyik legjobb szövegrész, amit az utóbbi öt év fantasyjeiben olvastam (legfeljebb Joe Abercrombie settenkendő rosszfiúi előzik meg A királyok végső érve c. regényből). Amellett, hogy szembesít a kulturális idegenség kérdésével, a részlet finoman ironizálja a heroikus fantasy egyes kliséit. A kocsma kandallója felett pihenő fegyverről megtudjuk, hogy olyan ötvözetekből készült, „melyekre nem is volt emberi kifejezés”, s a kiriath nyelvben volt ugyan neve, „de a cikornyás elnevezés lefordíthatatlannak bizonyult”. Olyannyira, hogy „Archeth [a regény egyik kiriath származású karaktere] sem tudott többet kihozni belőle, mint hogy »Amit szívesen látnak a Hollók és más Fosztogatók Házában a Harcosok Hajnalán«, így Ringil végül megmaradt a Hollótársnál.” Morgan itt és az ezt követő temetői jelenetben úgy alkalmazza a heroikus fantasykből ismert fordulatokat, hogy közben távolságot is tart tőlük, de csak épp annyira, hogy ne forduljon át paródiába a dolog.
Sajnos a továbbiakban kevés ehhez hasonló passzussal találkozunk. Bár a későbbiekben is akadnak olyan szövegrészek, amelyek a klisék kimozdítására irányulnak – főként azokra a részekre gondolok, ahol a heroikus fantasy beszédmódját megtörik a szereplői szólamok –, összességében mégsem ez lesz az uralkodó modalitás. Morgannek el kellett döntenie, hogy komoly fantasyt ír vagy paródiát, és végül is az előbbi mellett döntött. Ez azonban azzal járt, hogy a hagyományos elemek nagy részét kénytelen volt hagyományos módon alkalmazni. Nála is vannak idegen fajok, akárcsak más fantasykben, és – akárcsak más fantasykben – ezek itt sem igazán érdekesek. Van küldetés is, természetesen, de alapjában véve ez sem igazán érdekes. Van továbbá egy önmarcangoló főhős, aki legalább részben eltér a tucatfantasyk hőseitől. Ringil kiváló és bátor harcos, jellemének összetettségéről azonban sokat elárul, hogy képes gyereket is ölni, ugyanakkor habozás nélkül odaadná az életét az emberi közösség megmentéséért. Mindemellett pedig homoszexuális.
Ez utóbbi mozzanat nem kellene, hogy hangsúlyos legyen – hiszen miért ne lehetne egy hős homoszexuális –, de a helyzet az, hogy a karakter szexuális orientációja a regényben egyáltalán nem mellékes kérdés. Morgan éppen ezen a vonalon erősíti fel a szöveg szubverzív jellegét. Ez pedig határozottan jót tesz a regénynek. Az acél emléke ugyanis nem hibátlan könyv. A cselekményszövés sokáig nyögvenyelős, a mellékes részletek időnként túl nagy teret kapnak, és a helyenként ellaposodó párbeszédeket sem mindig képesek feldobni az általában nagyon macsósra hangolt – de magyarul néhol erőltetetten hangzó káromkodásokkal tűzdelt – belső monológok. Morgan mindezt azzal kompenzálja, hogy igyekszik igazán gátlástalan lenni. Talán a legjobb példa erre az a pornografikus jelenet, amely finoman szólva is arra ösztönöz, hogy újradefiniáljuk az egyes kortárs fantasyk kapcsán is emlegetett „a szexualitás nyílt ábrázolása” kifejezést.
Apróbb hibái ellenére Az acél emléke figyelemreméltó könyv, amely határozottan ott van a legjobb kortárs fantasyk között. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk a folytatásait. (Keserű József)