A halott stílusok és divatok iránti étvágy csillapíthatatlan. Ha valaki nem hiszi, ugorjon el egy retro buliba. Közben figyeljen arra is, hogy a tömeghatás fenntartását a nosztalgia egy olyan változata biztosítja, amely nem azonosítható a szentimentális múltba révedéssel. Ha megszólal a retro mix, azonnal hallható az idegen az ismerősben. Az idő különbségtermelő játéka megkettőzi a világot, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kulturális valóság nem teljesen az, aminek gondoltuk. Jóval képlékenyebb.
Ideológiamagyarázat helyett két irodalmi példát említenék a közelmúltból. Ernest Cline Ready Player One c. regénye kihagyhatatlan olvasmány, melyet az irodalomkritika „az új generáció Neurománcaként” határozott meg. A retro ebben tudásszerkezetként funkcionál. A 2044-ben játszódó történet olyan cyberakció-sorozatra épül, melynek teljesítéséhez a popkultúra speciális ismeretére van szükség. A szimulációt ugyanis egy olyan figura tervezte, aki az 1980-as években nőtt fel, s ennek az évtizednek minden szegmensét a legapróbb részletekig felhasználta számítógépes programjaiban. Feladványainak megfejtése ezért szinte enciklopédikus tudást igényel. Ahogy a főhőst körülveszi a 80-as évek adatóceánja, úgy merül el az olvasó a korszak mesterséges hangulatában.
Ernest Cline Armada c., második regénye szintén kihagyhatatlan olvasmány, melyben a szereplők a 80-as évek popkultúrájának nyelvén kommunikálnak. A sztori kiindulópontját így összegzi az elbeszélő-főszereplő: „Évtizedek óta vég nélkül árasztottak el minket az ilyen vagy olyan földönkívüliekről szóló science fiction regények, filmek, rajzfilmek és tévésorozatok. A földönkívüli látogatók már olyan régóta áthatották a popkultúrát, hogy észrevétlenül beágyazódtak az emberiség kollektív tudatalattijába, felkészítve minket a valóságra, aminek éppen most jött el az ideje.”
A narratíva, mely szerint a videojátékok valójában az idegenek elleni háborúra készítenek fel, igaznak bizonyul; az összeesküvés mögött azonban egy másikra derül fény, s ezzel Cline regénye szétfeszíti a felhasznált hagyomány alapszerkezetét.
A retro jelenségek megítélése korántsem egyöntetű, Cline megoldásai azonban arra figyelmeztetnek, hogy a retro komplex látásmód is lehet, amely túlmutat az egyszerű divathullámon. Lady Gaga Retro, Dance, Freak című dala például úgy eleveníti fel a diszkókorszak hangzásvilágát, hogy az új ötvözet – mivel a technokultúra által gazdagabb az előzményeinél – nem helyezhető vissza automatikusan az adott időszakba. Ugyanakkor nem jöhetett volna létre nélküle. Dióhéjban ez a retro lényege. (H. Nagy Péter)