„Az időutazás a definíciójánál fogva olyan felfedezés, amely ha lehetséges lenne, már megtörtént volna.” (41)
De mi van akkor, ha már régen megtörtént, csak mi nem tudunk róla? A jövő orvosa Dick egy 1954-es novellájának a Time Pawn-nak a továbbgondolásából született. Már ebben a korai művében felsejlik az alternatív történelmi narratívák iránti érdeklődése, ami később az Ember a Fellegvárban világának megrajzolásában csúcsosodik ki.
Jim Parsons olyan orvos, aki tényleg a hivatásának él, mindent megtesz az emberéletek megmentéséért, amiben rendkívül sikeres is. Azonban egy furcsa autóbalesetet követően egy számára teljesen ismeretlen társadalomban tér magához, ahol az életmentés halálos bűnnek minősül. Számomra ennek a kifordított világszemléletnek a hiteles ábrázolása a regény egyik nagy erénye.
A halálkultusz egyiptomi reminiszcenciákat hordoz, mivel a jövő rendszerében egy élet vége ezúttal ténylegesen egy új élet kezdetét jelenti: az emberek mesterséges megtermékenyítés által fogannak, a gének vegyítése és a lélekszám szigorúan szabályozott. Az öregeket, betegeket, vagy fogyatékkal születetteket hagyják elpusztulni. A gyógyítást őrültségnek tekintik, mert amikor valaki meghal, a Lélekkocka központi számítógépe egy új embriót kelt életre.
A determinizmus kérdése is nagy szerepet kap a regényben, akárcsak a Jones kezében a világ-ban: a jövőben abban hisznek, hogy aki haldoklik, annak meg kell halnia, egy másik csoport viszont megváltoztatná a múltat, és ezzel együtt az egész általunk ismert történelmet. De vajon az időutazás révén be lehet-e avatkozni a kőbe vésettnek hitt múltba? Dick erre határozott választ ad, ami paradox módon egyrészt összhangban áll a Jones kezében a világ-ban felvetettekkel, más oldalról viszont ellentmond annak: az események kimenete tulajdonképpen megváltoztathatatlan, de a múltba igenis be lehet avatkozni, ami elkerülhetetlenül időparadoxonhoz vezet, viszont a cselekményben elegánsan működik. A történet egy szálon fut, menetét csak az időutazással kapcsolatos anomáliák bonyolítják egy kicsit.
A szerzőre jellemző módon a szöveg rengeteg más problémakört is felvet, mint például a nyelvek jövője, a gyarmatosítás, a rasszizmus, vagy a nők szerepköre, de ezeket a terjedelemből fakadóan nem fejti ki hosszasan, sőt, a nőkhöz való viszony ábrázolásmódja a műben feltehetően szándékosan a ponyva SF-magazinokét idézi, ezzel is kihangsúlyozva a múlt és a jövő világának szembenállását.
A 2400-as évekre nincsenek többé külön rasszok, sem nyelvek, az emberiség egybeolvadt mind genetikailag, mind kulturálisan, a hidrogénháború után. Azonban a régi problémák helyére újak kerültek: nincsenek húszévesnél idősebb emberek, mert az öregeket feleslegesnek látják, a szükséges időn túli létezést pedig bűnös perverziónak. Törzsi jellegű társadalomban élnek, ahol az egyén helyett a közös faj továbbélése számít. Az emberiség eugenikai tökéletesítését teljesen praktikus alapokra helyezték: az egymás között versengő törzsekből teljesítményarányosan kerülnek ki az ivarsejtek, tehát a legsikeresebbektől a legtöbb, és így tovább, emellett az egyéni tehetségeket is bevonják a tenyészetbe. Nagyon érdekes, ahogyan Dick itt éppen az egységesülés jegyében lezajló bábeli nyelvkeveredést ábrázolja néhány példán keresztül.
„– Whurvenis a tardus? – kérdezte még nem egészen felnőtt hangján.
Parsons megdöbbent. A nyelv ugyan ismeretlen volt számára, mégsem teljesen idegen. Meghökkentően természetesen csengett; nem kellett sok, hogy megértse.
- Tessék? – kérdezett vissza.
A fiatalember átfogalmazta:
- Whuriccidihist?
Parsonsnak kezdett derengeni. A fiúban nem csak több rassz keveredett, hanem több nyelv is. Az alapja latin lehetett, és talán egy mesterséges nyelv; a legismerősebb elemekből állt össze.” (12–13.)
A cselekmény gördülékenysége érdekében és azt érzékeltetendő, hogy a főszereplő már elsajátította e világnyelvet, a példák lassan eltűnnek, és helyüket átveszi a „múltbeli” olvasó számára – azaz számunkra – univerzális és megszokott angol nyelv.
A közjó és a jövő érdekében a természetes életösztönt boldogan megtagadni képes társadalom víziója félelmetes, de nem példa nélkül való, elég csak a kamikazékra vagy azokra az öngyilkos merénylőkre gondolnunk, akik a sajátjukkal együtt pár száz életet boldogan feláldoznak eszméik megvalósítása érdekében. „Becsapott bennünket a félelem, hogy alsóbbrendűek vagyunk, arra pocsékoltuk az energiánkat, hogy a büszkeségünket ápolgassuk, hogy megcáfoljuk a régi ellenségeket. Mint az egyiptomi társadalom: élet és halál annyira összefonódott, hogy a világ egy temető lett, az emberek pedig pusztán a holtak csontjainak eleven őrei.” (83.)
Egy másik kérdés, hogy milyen lehet olyan gyerekek társadalmában élni, akik csak ezt a példát látták, és vallásosan hisznek a minden esetben a halálból fakadó élet kizárólagos rendjében és értelmében. Milyenek ezek a fiatalok, és hova csatornázódnak az elfojtani kényszerült újító energiáik? Minden bizonnyal jó levezető terepnek számítanak az impulzív, kegyetlen leszámolások a rejtekező ellenzékkel szemben. Parsonst ugyanis azért idézték a jövőbe, hogy segítsen életben tartani valakit, aki kulcsfontosságú figurának számít a történelem sodrának megváltoztatására és egyúttal a rendszer megdöntésére szőtt tervben.
Pék Zoltán a megszokott minőségben tálalja számunkra a történetet, és a kiadás szerves része a letisztult, ugyanakkor figyelemfelkeltő borító, ami a történet ismeretében különös jelentőséget nyer. A jövő orvosa az időutazás klasszikus toposzát eredeti koncepcióval megfűszerező retro-SF. Nem a szerző legkiérleltebb műve, de az általa felvetett kérdések sokáig dolgozhatnak az olvasóban. Izzítsuk hát az időgépeket, vár a jövő, ami a múlttal ellentétben csak rajtunk múlik! (Babos Orsolya)
