Donna: Legyőz minket a rendszer.
Josh: Mi vagyunk a rendszer.
Donna: Ez hiba.
(Az elnök emberei, s03e12)
„Mind úgy tesszük fel a kérdést, hogy azt halljuk, amit szeretnénk.”
(Doktor House, s01e07)
Nehéz megmondani, hogy a Híradósok (The Newsroom, 2012–2014) – jóllehet Az elnök embereihez hasonlóan nem ideológiai naivitással, hanem reflektált idealizmussal tett hitet a demokratikus alapelvek és az egyetemes emberi jogok mellett, s ugyancsak Aaron Sorkin felügyelete alatt készült – miért nem vált igazán jelentős alkotássá. (Mindössze három évadot, összesen 25 részt élt meg.) Részleteiben persze elemezhető a visszafogottabb recepció. A liberális demokráciához (s annak filmes bemutatásához) való viszony általános bonyolódása mellett közrejátszhatott egy számszaki tényező is: a 2010-es évek elején minőségi sorozatok sokadalma teremtett már konkurenciát a Híradósoknak.
A magyarázatnak egyéb irányai is lehetnek. A dialógusok immár kiismerhetőek s talán kevésbé intellektuálisak voltak; a dramaturgia tempóérzéke nem mindig bizonyult kifogástalannak; a színészgárdából hiányoztak az Allison Janney-, Martin Sheen-, Richard Shiff- vagy John Spencer-kaliberű filmes személyiségek (Jeff Daniels rokonszenvet ébreszt, de nincs a képernyőt besugárzó jelenléte; Marcia Gay Harden nem volt a kezdetektől visszatérő szereplő; Thomas Sadoskit gyorsan a többiek fölé emeli sokszínű tehetsége). A csoportdinamika (avagy a színészek közti kémia) kevésbé hatott meggyőzőnek; a szerelmi mellékszálak gubancai is olykor inkább illettek szappanoperába, mint fajsúlyos sorozatba (nem szerencsés politikai drámát tinivígjáték-klisékkel vegyíteni; doktor House sem a Grace klinikán rendelt). A hazai nézők számára emellett a szinkron sem mellékes összetevő: MacKenzie McHale (Emily Mortimer) összetett lelki-szellemi karakterét sajnos a komolyan vehetetlenségig karikírozta a magyar hangja.
Mégsem állíthatjuk, hogy a közéleti morál, az állampolgári ethosz, a politikai becsület dilemmáinak összefogása a televíziós újságírás szakmai égisze alatt érdektelen művet eredményezett volna; sőt. A Híradósok nem lett korszakos alkotás, mint a The West Wing, de a maga korszakán belül maradandó minőséget képvisel. Média- és technológiatörténeti értelemben átmeneti évekről ad számot, valós időben s helyenként dokumentarista stílusban reagálva a világ és az Obama vezette USA aktuális viszonyaira. Az egyetlen sztorira fölfűzött második, majd a még kompaktabb harmadik évad (a 10 epizódos első után 9, illetve 6 résszel) dramaturgiai szempontból is az intenzitás új szintjére lép. Hitelesség és lojalitás, önismeret és megbocsátás etikai válságzónáiban mind sürgetőbb kérdésekkel kell megbirkózniuk a szereplőknek.
Számos jelenet és több epizód kiemelhető volna, most példaképpen az első évadzárót (s01e10) nevesítem. Ez a flashbackekből felépített rész több vonatkozásban kompozíciós mestermű. Nemcsak a lineáris történetmondást cseréli komplex narrációs rendre, de az elbeszélői szintek közt is hálózatos kapcsolatokat teremt – például azzal, hogy a zárlatban visszautal az évad nyitányára (melyet cold open, azaz főcím előtti jelenet volta is kiemelt), immár az érintett szereplő előtt is fölfedve a választ egy ott nyitva hagyott kérdésre (valóban föltartotta-e a valaki az „IT’S NOT” – „BUT IT CAN BE” instrukciókat az egyetemi vitafórumon, s ha igen, ki volt az). Az egyik szereplő újracitál egy korábbi részben már idézett verset; az Arthur-mondakör is rendre megidéződik (az ironizált öntudat hangján); egy, a Szex és New York sorozat előtt ugyancsak ironikusan tisztelgő jelenet pedig az amerikai sorozatkultúrán belül jelöl ki reflexiós irányt. E motívumokkal a történet kilép a valóságreferenciák szabta határok közül, s egymásra mutató jelek lezárhatatlan kapcsolatrendszerét tudatosítja (az értelmezést is hovatovább lezárhatatlanná téve). Másfelől nézve: az, hogy több egykorú, valós közéleti – illetve popkulturális – személyiség tűnik föl hírekben, bejátszásokban, a realitást magát írja a fikciós univerzum kulisszái közé. A kórházi gegek vagy a szerelmi helyzetkomikum mellett még élesebb tónust kapnak a lélektani, hivatáserkölcsi, politikafilozófiai dilemmák. Emlékek és hiányzó emlékek, lehallgatások és zsarolás, magánéleti dilemmák és választójogi problematika színezi a szüzsét. Különösen dermesztő látnunk, hogy a Tea Party nevű fundamentális tömörülést a sorozat már tíz évvel ezelőtt úgy írja le, ahogy ma a hasonszőrű, de számosabb és népesebb mozgalmakat jellemezhetjük óvatos riadalommal.
Egyetlen évtized alatt az Újvilágban is új világ kezdett kibontakozni. A digitális kultúra életformákat írt át; az internet lehetőségei kitágultak, ezzel a média státusza, presztízse is megváltozott (nem véletlen talán, hogy szereplők átlagéletkora érzékelhetően alacsonyabb, mint Az elnök embereiben volt); a gazdasági világválság átfazonírozta a politikai rendszereket; a korszellem dezillúziós irányt vett. További különbség a két produkció között, hogy míg Az elnök emberei a demokraták Fehér Házában játszódott, itt a főszereplő hangsúlyosan republikánus karakter – igaz, a normalitás (avagy a felvilágosult humanizmus) zónájában nem föltétlenül mérvadóak ezek a címkék. Will McAvoy és Josiah Bartlet elvi határozottsága igen hasonló. Az a perspektívafordítás is csak optikai nüansznak tűnik, hogy míg Az elnök… a politika felől láttatta a sajtót, a Híradósokban a sajtó nyit horizontot a politikára.
A tematikus, motivikus és formális párhuzamok az eltéréseknél szembeötlőbbek. Kiemelkedő tehetségű, de traumatizált főhőst állít a fókuszba mindkét sorozat; Bartlet és McAvoy stábja is túlnő a csapatmunka szótári definícióján; egy idősebb szereplő vezetői helyét a halála után egy nála fiatalabb női munkatárs veszi át; a temetés szertartása dramatikus csúcsponttá válik; mértékkel, de akkor nagy nyomatékkal fordul a zene megerősítő esztétikumához mindkét produkció (a Híradósokból az s03e04 végi, fájdalmasan ünnepi kamarazenét emelném ki) stb. Az SM-szál (Bartlet személyes démona) és a Don Quijote-allúzió (McAvoy – saját szavával – „civilizációs küldetése”) is mintha azonos eréllyel húzódna végig a két történeten. (Pilinszky János metaforájával: mindkét narratíva mélységi vájatában ott dübörög megállíthatatlanul egy „vasgolyó”).
Mi teszi Amerikát a világ legjobb országává? – teszi föl a kérdést a legelső részben egy másodéves egyetemista. Will McAvoy váratlanul egzaltált monológja arról, hogy miért nem Amerika a világ legjobb országa, emblematikus erővel zeng azóta is. A válasz és a szituáció parabolikus, s úgy is érthető: miért vált a liberális demokrácia mindenki közös álmából sokak rosszkedvű posztutópiájává? Ha így értelmezzük, még magával ragadóbb a főszereplő kifakadása. S a konklúzió – amit a sorozat kifejlése is támogat – aligha lehet más: a nagyságot a nagyságra törekvés lelkülete és lehetősége adja. „It’s not” – „But it can be”. (Az első évad végi kiegészítés egyszerre több i-re helyez el pontot – nem spoilerezném el.)
Nem az – de az lehet. Ezt a reményt alapozza meg és bontja ki a Híradósok, nemcsak a sajtó hivatástudatára, hanem az állampolgári erényekre is hatni kívánva. A fake news diszkurzív és a post-truth ideológiai csapdáinak megszaporodása idején különösen jólesik a tiszta beszéd – és a tiszta kétely. Pedagógiai érzékkel, ám nem bántó didaxissal szólni közügyekről, mégpedig példás esztétikai nívón: ehhez még mindig Aaron Sorkinnak van a leglenyűgözőbb tehetsége. (Halmai Tamás)