Philip K. Dick 1956-os regényében a Pazarlás korának véget vető nagy háború után elérkezett a Morális Megújhodás korszaka: az állampolgárok egymás iránti hazafias kötelessége, hogy éberen vigyázzanak egymás erkölcseire és jelentsék lakótársaik bármiféle „förtelmes cselekedetét”, például egy férjezetlen nő afférját, vagy egy dolgozó este nyolc utáni kocsmatúráját a lakóbizottság középkorú, virágos ruhát viselő pirospozsgás hölgyeinek – akik a későbbi Figyel az ég prűd Edith Pritchet-jének kísérteties előképei. Dolgukat megkönnyítik a kopingerek, ezek a fürge kis drónok, melyek, ha kell, felmásznak a házfalon, beslisszolnak az ember irodájába, vagy meglepetésszerűen ugranak elő egy utcasarkon, mindezt az átláthatóság és az állandó megfigyelés biztonságot adó volta nevében.
A Lakógyűlés névtelen-személytelen bírósága – ahol a hangtorzításnak köszönhetően senkinek nem kell vállalnia az arcát a hozzászólásakor – aztán megtárgyalja a fentebbi bűnöket (sokszor napjaink közösségi médiájának trolljait is megszégyenítő hangvételben) és súlyosságuk szerint dönt a rakoncátlan honpolgár lakhatási engedélyének megvonásáról vagy megrovás melletti megtartásáról.
A város, Newer York szívében pedig ott áll a mindenhonnan jól látható Momeg-torony, az omfalosz, ahonnan a magáncégek állami megrendelésre gyártott propagandafüzetei terjesztik az új társadalmi rend mindenek felett valóságát. A pihenés, a henyélés elképzelhetetlen ebben a társadalomban, ahol mindenki a kollektíva érdekében munkálkodik. Persze, vannak, akik nem értenek egyet az ideológiával. Ők a „pszichések”, azaz az elmebetegek, akiket beható pszichoterápiás diagnózis után vár a Másvilág, azaz az Egészségközpont szanatóriuma, onnan pedig, ha már reménytelen esetnek minősülnek, eljuthatnak az űrbéli gyarmatokra. Ahol azt beszélik, munkatáborokban dolgoztatják a földi élet ellen lázadókat, és hatalmas robothadseregek épülnek a kozmosz további bolygóinak leigázására.
Az egyik nap azonban botrányos incidens történik: meggyalázzák Streiter őrnagy, a Megújhodás kora hősének szobrát, méghozzá oly módon, hogy aki látja, nem tudja megállni, hogy ne nevessen rajta, és amin nevetünk, attól többé már nem félünk igazán…
„– Van valami az agyadban, ami senki másnak. De nem prekogníció.
– Akkor mi?
– Humorérzék.” (126.)
Ahogy az 1984 Winstonja az egyetlen a világában, aki még képes átérezni a duplagondol mélységes tudathasadásosságát, és képes igazán, valójában emlékezni (az igazságra), úgy Dicknél Allen Purcell az, aki képes a szentségből viccet csinálni, csúfot űzni a bálványból, és ezzel elindítani valamiféle változást a közhangulatban és talán a közéletben is.
Az 1984-gyel való szemet szúró hasonlóságok (besúgóhálózat, telekép – kopingerek, Szeretet minisztérium – Momeg-torony, személyi kultusz: Nagy Testvér vs. Streiter őrnagy, betiltott könyvek, korlátozott rendelkezésre álló erőforrások) mellett a regény számos Dick-i sajátosságot is felvonultat: találkozhatunk hasadt személyiséggel, akinek az idje mást akar, mint az egója. Egy múzeumban feltűnik egy 20. századi, teljesen berendezett amerikai lakóház (ld. a Kiállítási darab c. novellát), mint a dőzsölés és fecsérlés nosztalgikus, ugyanakkor elrettentő és elkerülhetetlen bukáshoz vezető jelképe. Az illegális régészek a hokkaidói hamu alól kikerült tárgyakkal kereskednek. (Ld. az Ember a Fellegvárban szereplőinek klasszikus amerikai történelem iránti rajongását.)
„– Mit szeretne? Beringer-féle burgundit? Ezer dollár. A Dekameront? Kétezer. Elektromos palacsintasütőt? – Fejben számolt. – Attól függ, hogy olyan kell-e, amit szendvicssütésre is lehet használni, mert az drágább.” (68.)
Az 1984-ben a múlt megőrzésére tett kísérlet a felforgató cselekedet, ami megengedhetetlen, mivel a hazugságra épült hatalomra nézve megsemmisítő lenne, és amit épp ezért könyörtelenül elfojt az államgépezet. Az utolsó tréfa puhább diktatúrájában a humor az.
A háztömbök fülledt légköre és beszűkült gyűlései Az utolsó szimulákrum panel-városállamait idézik, a nyílt befejezés pedig a Szabad Albemuth Rádióét: a forradalom elkezdődött, de hogy valójában ki nevet a végén, azt ki-ki döntse el maga. (Babos Orsolya)
