„Az emberek az Arecibo Obszervatórium rádióteleszkópját használják, hogy földön kívüli intelligencia után kutassanak. Annyira vágynak a kapcsolatfelvételre, hogy létrehoztak egy fület, amely képes hallani az egész univerzumban.
Pedig én és papagájtársaim itt vagyunk az orruk előtt. A mi hangunk miért nem érdekli őket?
Olyan faj vagyunk, amely nem emberi és képes kommunikálni velük. Nem pont minket keresnek az emberek?”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik Ted Chiang A Nagy Csend című novellája (megjelent a szerző Kilégzés és más novellák című kötetében, az Agave Könyvek gondozásában).
A Puerto Rico-i Arecibo Obszervatórium a világ harmadik legnagyobb rádióteleszkópja, innen sugározták az űrbe a hetvenes években az arecibói üzenetként ismert rádióüzenetet, amelynek célja a híradás volt az emberiség létezéséről más, értelmes fajok számára. Válasz mind ez idáig nem érkezett.
Az emberiség – egyelőre nem megvalósult – nagy tervei között a világűr meghódítása és a földön kívüli intelligenciával való kapcsolatfelvétel kitüntetett helyet foglal el. Arról, hogy mennyire vagyunk közel az előbbihez, és hogy mennyi a valószínűsége az utóbbinak, megoszlanak a vélemények. Egyesek úgy vélik, hogy – az univerzum méreteiből kifolyólag – egészen biztosan van valahol a Földön kívül is értelmes élet. Mások óvatosabbak ezzel kapcsolatban. Enrico Fermi híressé vált kérdése – „Hol vannak?” (Mármint az értelmes idegenek) – arra a paradoxonra utal, ami a földön kívüli civilizációk létezésének feltételezett valószínűsége és a létezésükre szolgáló bizonyítékok hiánya (a Nagy Csend kifejezés erre utal) között feszül. Akárhogy is van, igazat adhatunk Arthur C. Clarke-nak, aki szerint: „Vagy egyedül vagyunk az univerzumban, vagy nem. Mindkét lehetőség félelmetes.”
Chiang novellája – az íróra jellemző szellemességgel – csavar egyet a problémán azzal, hogy egy papagájt tesz meg narrátornak. A papagáj – Daniel Defoe-tól Ray Bradburyig – visszatérő szereplője a világirodalom emlékezetes történeteinek. Robinson Crusoe leghűségesebb társa a szigeten Polly, a papagáj, akit Robinson nemcsak a beszédre tanít meg, hanem a szavak helyes kiejtésére is. Sőt, Polly után még két papagája lesz, akiket szintén megtanít beszélni. Chiang valószínűleg nem véletlenül választja ezt az állatot (és nem egy másikat); ha beszélő állatot kellene mondanunk, alighanem mindannyiunknak a papagáj jutna először eszébe.
A papagáj mint narrátor megjelenésével egy figyelemreméltó hangsúlyeltolódás megy végbe a felvetett kérdést (Van-e intelligens élet az emberin kívül?) illetően. A beszéd képességét a filozófia sokáig – egészen a huszadik század második felének közepéig – kizárólag az embernek tulajdonította. Ha az emberek találkoztak is beszélő állatokkal – mint például Robinson –, azt elintézték annyival, hogy ezek az állatok csak mechanikusan utánozzák az emberi hangokat, és valójában nem értik, mit beszélnek. Az, hogy egy állat gondolkodik (vagy – szakszerűbben – rendelkezik összetettebb kognitív képességekkel), teljességgel elképzelhetetlen volt.
Ma már ezt másképp látjuk. Magyarul is olvasható könyvében (Elég okosak vagyunk, hogy értsük, milyen okosak az állatok?) Frans de Waal etológus beszámol Alexről, a jákópapagájról, aki nemcsak beszélni tanult meg, hanem számos bizonyítékát adta annak, hogy tudatosan használja a nyelvet. Alex képes volt felismerni és megnevezni a színeket, a formákat és az anyagokat, valamint összeadni a számokat (s ehhez még csak látnia sem kellett az összeadandó dolgokat). És nem Alex volt az egyetlen madár, aki erre képes volt! Ezek a példák – na meg az etológusok további, időnként egészen megdöbbentő megfigyelései – komolyan elgondolkodtathatnak bennünket azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon tényleg csak az ember tud beszélni és gondolkodni.
Chiang novellájának – mindezen túl – persze megvan a maga finom iróniája. A beszélő papagáj nézőpontjából rálátunk magára az emberre (vagyis saját magunkra), látjuk korlátait (korlátainkat), és a papagájjal együtt csodálkozunk azon, hogyan lehet, hogy egy ilyen értelmes faj, mint az ember, a távoli űrben keresi az értelmes élet nyomait, miközben az itt van, karnyújtásnyira tőle. Csak észre kellene vennie, és akkor talán megtanulná becsülni is. (Keserű József)
