A Trónok harca esetében valószínűleg nagyobb a bizonytalanság arra vonatkozóan, hogy melyik szereplő lesz a következő áldozat. A pusztulás sorrendje olyan hatásmechanizmus, amely számtalan műfajban megjelenik, és a befogadói elvárások megtörésével, átrendezésével, illetve az adott mű hangulatszabályzó rendszerével fonódik egybe.
A Trónok harcával kapcsolatban sokszor elhangzott már az, hogy a Ned Stark lefejezésével kezdődő játék folyamatosan rettegésben tartja a nézők/olvasók nagy részét, mert nem tudhatják, éppen melyik kedvencük fog eltűnni a küzdelemből. Martin persze sokszor úgy adagolja ezeket a haláleseteket, hogy éppen az ellenkezőjükre készít fel (gondoljunk pl. Oberon és a Hegy viadalára), így nagyobbat üt a csavar.
Martin science fiction történetei között is akad olyan – természetesen –, melyben fontos képlet a pusztulás sorrendje. Ezek közül az Éjvadászok c. hosszabb elbeszélés emelhető ki, mivel ebben nem csak hogy nincs kegyelem, de a mű zárása az emberi tényező teljes kiiktatását is felvillantja. A horrorisztikus, részben zárt terű űrfikciók kontextusában ez más jellegű megoldás, mint az Alien és utódai esetében.
Martin a Psychót tekintette sablonnak, s ez releváns kiindulópont az elemzéshez is, de a témakezelés mégsem teljesen ugyanaz, míg az anya funkciója kétségtelenül összeköti a két alkotást (vagy hármat, ha az Alien szuperszámítógépét is ide vesszük). A Psychóban Marion meggyilkolása (a híres zuhanyzós jelenetben) azért is meglepő, mert addig gyaníthatóan ő lenne a főhős. Az Éjvadászokban viszont éppen az első felszállónak lesz a legtöbb esélye arra, hogy nézőpontkarakterré váljon, ahogy ez be is következik.
Az Éjvadászok elején a legénységről ez olvasható: „Melantha Jhirl jutott át elsőként a légzsilipen. A többiek egyesével botladoztak be utána, míg végül mind beszálltak: öt nő és négy férfi, mindegyik az Akadémia tudósa, hátterük sokszínűségével csak a tudományterületeik változatossága vetélkedhetett. A törékeny ifjú telepata, Thale Lasamer lépett be utoljára.” Majd a továbbiakban konkretizálódik a tudományterületi besorolás.
Mivel az első áldozat a hajóra lépő utolsó felszálló lesz (a túlélő pedig az első), felvethető, hogy a pusztulás sorrendje és az adatkezelés összefügghet egymással. A nevek (és foglalkozási területek) felsorolását az olvasó egyfajta halállistának is tekintheti, amelyen belül a lejegyzés alig tér el az elhalálozási időrendtől. Másfelől az adatkezelés, mely a hajó és parancsnoka identitásával függ össze, egyre inkább előtérbe kerül a küldetés céljához képest.
Legyen bárhogy is, Martin meglehetősen komplex módon kezeli a halálozási sorrendet (az irónia is erre utalhat, pl. a Csillaglányban: „Végül néhányan közülük meghaltak. A többiek meg életben maradtak”), és részben ennek az összetettségnek köszönhető, hogy nagyon nehéz algoritmust találni a művei karaktertérképéhez. Ahogy a Trónok harca záró évada indulásakor sem rendelkezünk ilyen jellegű képlettel. A halál biztos, a sorrend az érdekes. (H. Nagy Péter)
