Jason Matthews: Az árulás palotája
Jason Matthews regénye ott veszi fel a fonalat, ahol a Vörös veréb befejeződött. Dominyika Jegorova, a női bájait is felhasználó kém végérvényesen eldönti, hogy a CIA-nak fog kémkedni az orosz titkosszolgálat berkein belül, és egyre ügyesebben veti ki hálóját Moszkva vezetőire. Immár Putyin elnök legszemélyesebb belső köreiben igyekszik olyan információkhoz jutni, melyek meggyengíthetik az oligarchák hatalmát, és ha kell, bárkivel képes összefeküdni, hogy elérje célját.
Nate Nash, az előző részből megismert CIA-s terepügynök, illetve az ő főnökei pedig azon igyekeznek, hogy Dominyikát mindenáron megvédjék, ugyanis az oroszok sejtik, hogy egy újabb vakond van közöttük, vagyis egy olyan személy, aki információkat szolgáltat ki az ellenségüknek.
A történet ezúttal több szálon fut: az irániak újabb atomreaktor blokkot kívánnak telepíteni, hogy olyan finomságú urániumot állíthassanak elő, amely alkalmas arra, hogy atombombát készíthessenek majd a jövőben. Az amerikaiaknak természetesen a céljuk az, hogy ez semmiképpen se következhessen be, így egy igen kockázatos tervbe fognak, hogy ezt megakadályozzák. A történet reflektorába (sajnos) nem az ekörül kialakuló események kerülnek, hanem a másik szál. Az, hogy az amerikai titkosszolgálat egyik fejese a saját kisebbségi komplexusának köszönhetően (nem kapja meg a kívánt vezetői állást) úgy dönt, hogy pénzért kiszolgáltatja hazája titkait az oroszoknak. Mindezt teszi úgy, hogy nemcsak technikai adatokat, hanem beépült kémeket és kettős ügynökök neveit is átadja nekik. Megindul tehát a nyomozás, hogy felderítsék, ki is az áruló közöttük.
Jason Matthews Az árulás palotája című regénye stílusában markánsan követi az előző rész által bemutatott irányvonalat, sajnos azonban a karakterek még mindig nincsenek eléggé kifejtve ahhoz, hogy az olvasó igazán elmélyedjen bennük. Bár tény, hogy az akciójelenetek sokkal lendületesebbek és érdekesebbek, de a mellette található „szöszmötölés” még mindig túlhúzottnak érződhet. A klasszikus kémregények kedvelőinek (mint például le Carré) azonban ez nem tűnhet hibának. Úgy vélem, ha a regény egy kicsivel rövidebb volna, és esetenként nagyobb hangsúlyt kapna pár esemény, akkor egy sokkal érdekfeszítőbb történetben részesülne az olvasó. (N. Juhász Tamás)
