avagy Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén
Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Richard Kelly Donnie Darko c. filmjében feltűnik egy kulcsszereplőnek bizonyuló idős hölgy, Roberta Sparrow, azaz a Halálnagyi, aki írt egy bámulatos könyvet Az időutazás filozófiája címmel, amelynek egyes oldalai szerepet játszanak a történet tagolásában. Az egyik legfontosabb részlet így szól: „Ha egy tangens univerzum létrejön, rendkívül instabil lesz, néhány hétig képes csak fennmaradni. Végül önmagába zuhan, fekete lyukat alkotva az elsődleges univerzumban, ami képes megsemmisíteni a teljes létet.” A tangens univerzum összeomlásának képi megfelelője lehet a Donnie Darkóban a történet „visszacsavarása”, amikor a film végén visszafelé látjuk „megtörténni” az eseményeket, és visszajutunk a kezdőpontig. A tangens univerzum tehát olyasmi lehet, mint amikor egy szappanbuborékon kinő egy másik buborék, majd egyszer csak szétpukkan. Értékelhető lépés a multiverzum elképzelése felé.
Tom Sweterlitsch Letűnt világok c. regényében Shannon Moss úgy próbál megoldani rejtélyesnek tűnő bűnügyeket, illetve megelőzni gyilkosságokat, hogy elutazik a jövőbe információért. Méghozzá a jövő egy olyan változatába, amely az oda érkező köré szerveződő alternatíva, ami addig áll fenn, amíg az időutazó ott tartózkodik, a távoztával aztán eltörlődik. „Ezeket a jövőket EJP-nek nevezték – elfogadhatatlan jövőbeli pályáknak. Azért »elfogadhatatlan«, mert a jövő higanyszerű – azok a jövők, ahova az NSC eljutott, pusztán a jelen körülményekből kihajtó lehetőségek voltak.” Az így létesülő jövőt zsebuniverzumnak hívják, és bár a kozmológiában – a felfúvódással kapcsolatban – mást jelent ez a kifejezés, mégis találó erre a téridőbeli, a tangens univerzumra hasonlító viszonyrendszerre. Ha a zsebuniverzumban élőknek sikerül megakadályozniuk, hogy a kulcsszemély visszatérjen az elágazási ponthoz, akkor a világuk tovább fennmarad. A Mélyidőben dolgozó ügynökökre tehát veszély leselkedik, s ha fogságba ejtik őket, azt úgy nevezik: „pillangó a búra alatt”.
Másutt Sweterlitsch művében Everett-tereknek nevezik ezeket a jövőket. Egy, az emberiség pusztulását érintő kérdés kapcsán felmerülő érvelési láncban elhangzik, hogy a legnagyobb katasztrófa úgy kerülhető el, ha az előidézője az egyik zsebuniverzumból átugrik egy újabb jövőbe, és abban a zsebuniverzumban öngyilkosságot követ el, így az elsődleges kiindulópont nem értesül a katasztrófát kiváltó tényezőről. Ez a tényező egyébként – nem ez a regény slusszpoénja, nyugodtan tudatosíthatjuk – a földönkívüli élet felfedezésével függ össze, a brutális gyilkosságok pedig az említett öngyilkosság megakadályozásával kapcsolatosak. Az Everett-terek másrészt kereszteződhetnek is, úgynevezett Brandt-Lomonaco téridőhurkok következtében. „A hurkok olyan helyek, ahol egy végtelen sűrűségű szingularitásesemény megtöri a kvantumgravitáció hatását, és lehetővé teszi a szuperpozíciót.” Ezeken a helyeken pedig megjelenhetnek a visszhangok. Akik olyan személyek, akikből több is van.
John Gribbin A multiverzum nyomában c. könyvében Everett nyomán így ír: Az amőbák osztódással szaporodnak. Ha létezne egy jó emlékezőtehetségű, intelligens amőba, akkor az osztódás előtt egyetlen egyed lenne, az osztódás után viszont kettő, amelyek teljesen azonosak egymással, sőt addig a pontig az emlékeik is teljesen azonosak, ám az osztódás után különböző utat bejárva, egymástól független életet élnek.” Ha tehát valaki elugrik egy zsebuniverzumba, és ott tartják, majd létrejön egy hurok a kvantumhab üledékeként, találkozhat önmagával a jelenben. „A tudat a kulcs” – hangzik el a regényben. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben a tükörkép – az amőbához hasonlóan – ugyanaz, mint az eredetije, és mégis különbözik tőle. A tudat megkettőződése után a két alakzat kétféle életet él tovább, és ha ki is cserélik őket – ahogy arról a nyitójelenet gondoskodik –, különbségük immár megmarad. A hurokrendszerben és zsebuniverzumokban játszódó Letűnt világok tehát egy visszhang története. (H. Nagy Péter)
