Korunk egyik legnagyobb mesemondója, Neil Gaiman Szerencsére a tej c. könyve (ismét) a gyerekeknek szól. Látszólag. Ahogy ezt tőle megszokhattuk.
A Szerencsére a tej bájos történet. (Skottie Young illusztrációival tálalva pedig egyenesen fenomenális.) Egy apukáról szól, aki elmegy tejért a gyerekei reggelijéhez. Sima ügy, gondolhatnánk. Telik-múlik az idő, a két gyermek már-már türelmetlenkedni kezd, amikor apu befut, és hozza a tejet. „Hol voltál ennyi ideig?” – szegezik neki az ilyenkor szokásos kérdést. Apu mesélni kezd.
Elrabolták a földönkívüliek, múltbeli kalózok fogságába esett, felvette egy hőlégballonos időutazó tudós stegosaurus, megúszta, hogy a dzsungellakók feláldozzák egy vulkánistennek, vámpírok karmaiból szabadult ki, és persze sikerült megmentenie az univerzumot, majd meghallgatta az Űrbéli Dinoszauruszok hatszólamú énekét. Hát ennyi. (A történet főbb állomásait egyébként a szerző mindjárt a könyv elején elmondja az Olvasóknak címezve. Vajon miért? Ne csak ezekre figyeljenek, hanem valami másra is? Meglátjuk…)
A gyerekek élvezik a sztorit, itt-ott közbekérdeznek (gyaníthatóan pár dolog nem stimmel), majd a kisfiú elbeszélő a következőt mondja: „Ezt mesélte apu. A húgomra néztem. A húgom rám nézett. Aztán mindketten körülnéztünk a konyhában. A hőlégballonos falinaptárra. A dinoszaurusz figuráimra és a húgom pónijaira, a húgom vámpírkönyveire, a vulkános képre, amit kiskoromban festettem, még tavaly, és ami még mindig fent volt a hűtő mellett a falon. Végignéztünk ezeken, aztán apura néztünk.” Nem hisznek neki.
Ez a megoldás persze arra utal, hogy minden történet más történetek rekombinációja. A szituáció meg arra, hogy a befogadó is aktív alakítója a történetnek. De felfogható konkrét utalásként is. Emlékezzünk csak! A Közönséges bűnözők c. kiváló filmben egy elképesztő történet bontakozik ki – Roger „Verbal” Kint elbeszélésében, akinek megformálásáért Kevin Spacey Oscar-díjat kapott – Keyser Soze-ről, a kegyetlen és titokzatos alvilági figuráról. A Kintet hallgató ügynök ezt legendának tartja, és elengedi a kisstílű bűnözőt, majd leesik az álla. Körülnéz ugyanis a helyiségben, és megtalálja a történet főbb elemeit szétszórva, az asztalon, a faliújságon stb. Majd Spaceyt látjuk, amint mozgása és arckifejezése megváltozik, ezzel is sugallva: bizony nem csak az nem zárható ki, hogy a történet igaz, de még az sem, hogy ő maga Keyser Soze.
Vagyis Kint Soze-története ugyanúgy áll össze, ahogy a tejet hozó apukáé. A képlet tehát bonyolultabb, ugyanis meglehet, hogy a főhős igazat beszél, azaz nem mesét mond. Óriási nyomaték kerül az eldöntetlenségre, a nyitottságra, a szövegköziségre, az intermedialitásra, meg amit akartok. A jó történetekben tehát van valami plusz, ami kibillenti az igaz-hamis oppozíciót. (Az édesapa szerint a tej maga lenne a bizonyíték, ahogyan Kint is azért kér kávét a filmben, hogy időt nyerjen, és összerakhassa a sztorit.) Ezzel Gaiman kikacsint a krimi-olvasó, filmnéző, popkultúra-fogyasztó, gagaista, tejeskávé-készítő apukákra is. És ez fölöttébb szimpatikus gesztus. (H. Nagy Péter)
