Julia Heaberlin pszichológiai krimije az akciódús jelenetek helyett a szereplők gondolkodásmódjára és érzéseire fókuszál. A regény főszereplője Tessie Cartwright, akit tizenhat éves korában elraboltak, majd egy félig kiásott sírban találtak rá egy másik lány holtteste mellett. Tessa 18 évvel később sem tud szabadulni múltjától, hiszen valaki azóta is rendre margarétákat ültet a kertjébe. Margarétákat, melyek a gyilkos szimbólumává váltak, miután áldozataitól mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg. Tessa fejében azóta is élnek a margaréták, a barátnők, akikkel beszélgetni szokott. A könyv fejezetenként váltogatja a fiatal lány és a felnőtt nő nézőpontját, így vezetve egyre közelebb a talányhoz, vajon a bűnös vár-e kivégzésére, vagy a margaréták gyilkosa még mindig szabadlábon jár. A fűszerezés miatt a regény erősen Hollywood-ízű, s az olvasó által várt drámai befejezés helyett meglepően emberi lezárást kapunk, mely ugyancsak a regény pszichológiai oldalát erősíti. A gyilkosságban közrejátszó kulcsfontosságú szereplők felbukkanása már a mű felénél sejthető, az olvasó vélekedéseit azonban a végjáték kellően ellensúlyozza. A regény szerelmi szála inkább a női olvasóknak kedvez, túlcsordult naivitása okán szintén csak egy hollywoodi filmben állná meg a helyét, a való életben aligha.
A könyv másik főszereplőjének Tessa legjobb barátnőjét tekinthetjük, Lydiát, aki betegesen vonzódik az elvont, bizarr, véres dolgokhoz, s szabadidejében hasonló témájú cikkeket olvas, amiket gyakorta megoszt Tessával is. Fontos karakter még Terrel Darcy Goodwin, akit bűnösnek ítéltek a gyilkosságokért, halálbüntetésére vár, s bár Tessa sem biztos ártatlanságában, mégis a megmentése okán segít a nyomozóknak.
A főszereplő fiatalkori önképe szép kontrasztot mutat saját életével, a történteket ugyanis próbálja a lehető legpozitívabb szempont felől szemlélni: „És mi az igazság? Az anyámat ritka típusú szélütés érte, a nagymamám volt a hibbantabb, én pedig nem vagyok és soha nem is leszek tündérmese hőse. Bár először ők is mind áldozatok voltak. Hófehérkét megmérgezték. Hamupipőkét rabszolgasorba döntötték. Aranyhajt bezárták. Tessie-t csontok társaságában elásták.” (128. o.) A „Bár” szócska a boldog befejezés reményét jelzi, a lány esélyt ad saját történetének happy endjére, próbálva hátat fordítani ezzel az előzményeknek.
Az anya-lány kapcsolat a regényben a feszültségteremtés alapjává válik, Tessa lánya ugyanis épp annyi idős, mint a gyilkosságok idején anyja volt. Hogy lehet együtt élni a múlt szellemeivel, s közben a lányunk elől eltitkolni a lehető legtöbb kísértő emléket? Erre is választ ad többek között ez a kivételes regény, amely még a halálbüntetések embertelenségét sem hagyja cenzúra alatt, hiszen emiatt az igazság kiderítésére korlátozott idő marad. Tessa a nyomozók társaságában próbál versenyt futni az idővel, hogy a bíróság számára olyan bizonyítékot tudjanak felmutatni, amely hatására elodázhatják Terrel Darcy Goodwin kivégzését. Ez a szál adja meg a regény feszültségét, amiért az olvasó végigizgulhatja a könyvet, vajon sikerül-e megmenteni Goodwint. (Vida Barbara)
